Keszthely -Sydney - Lucia Air - UNREGISTERED VERSION

Go to content

Main menu:

Keszthely -Sydney

Karítatív repülések

English version click here

2002. november 02 indultunk Keszthelyről 17országot átrepülve Ausztráliába a segítőbarátommal Latky Csongorral, egy nagyon pici ultrakönnyű repülővel, amit  Lúcia névre kereszteltem az akkor 9 éves lányom után, sajnos Lúciának  Rett szindróma nevű betegsége van.
Indulás sármelléki repülőtérről 2002.november02-án
Érkezés:2003. január 30. Sydney (Bankstown reptér)
Ausztrália partjainak elérése 2003.január 13-án történt Timorból  észak-nyugat Ausztráliába Truscott repülőterére.





2002. november 2. az indulás napja.

Borzalmas hosszú előkészületek után végre eljött a nap, az indulás napja!

Bizonytalannak tűnt, hogy az időjárás elenged-e minket, de tudtuk, hogy innen már nem lesz hátraarc. Sokan aggódva kérdezték, mi lesz most, hogy ilyen ködös az idő. Ha tudták volna, hogy fogalmunk sincs róla... de mind a ketten már túl akartunk lenni az interjúkon és az előkészületeken. Nehéz volt az indulás, mert a barátaink kitettek magukért, megleptek minket egy gyermek fúvószenekarral és már a Himnusz alatt  elérzékenyültünk. A búcsúztató barátok és ismerőseink is most fogták fel, hogy nem hülyéskedünk, megyünk Ausztráliába!
Mikor beültünk a gépbe és leellenőriztük a motort, pillantásaink már csak a családtagjainké voltak.

Összeszorult szívvel, de megkértem az engedélyt a guruláshoz. Az utolsó pillantásainkat lassú, nagyon lassú gurulással nyújtottam, hogy azok az emlékeinkbe vésődjenek.
Miután kigurultunk a 17-es felszállópályához, már csak a feladatra koncentráltunk, és elcsukló hanggal, de boldogan meghívtam a tornyot:  sármelléki torony a HA-YNAU felszállásra kész...

Felszállásunk sikeres volt Szalai Feri barátom Cessna 150-esével. Csongor testvére, Latky Szabolcs motoros sárkányával követett minket, majd kötelékben lesüllyedtünk a búcsúztató közönség fölé és sűrű szárnybillegtetéssel elbúcsúztunk. A két kísérőnk Keszthelyig elkísért, majd rádión azoktól is elköszöntünk,  széles mosolyukat még most is látjuk. Az utolsó búcsúzásunkhoz értünk a szeretett városunkhoz, KESZTHELYHEZ és a kicsi pályámhoz, ahol oly sokszor szálltam le tíz perc után az utasaimmal. Most nem jövök vissza 10 perc múlva, egy „icipicivel” hosszabb fuvarom van.
A gépem hangja gyönyörűen duruzsolt, még egy utolsó csekkolás a fedélzeten és ráálltunk a szegedi útvonalunkra. A Balatontól még egy búcsúpillantást akartunk venni, de már a felhő
nem engedte meg. Összenéztünk és elmosolyodva egymás kezébe csaptunk. Szegedre az utunk a hátszélnek köszönhetően  1óra 30 percvolt. Az irányítás is búcsúzóul sok sikert és szerencsét kívánt, amit hálásan köszöntünk meg. Szegedi leszállásunk jól sikerült, a helyi irányító, Zsuzsika gratulálva fogadott, és a későbbiekben is szeretettel foglalkozott velünk.
A leparkolás után, mikor be akartunk állni a hangárba, sajnálattal vettük észre, hogy az üzemanyag tartályból, ami a szárnyban van, csöpög a benzin. Úgy döntöttünk, hogy a holnapi indulás elmarad és Egerbe, a gyárba repülünk megnézetni. Nagyon elszomorodtunk, hogy már az első utunk alatt problémánk merült fel, de megígértem Csongor apukájának, Józsi bátyámnak, hogy hazaviszem a fiát. A vámosokat lemondattuk Zsuzsikával és elfoglaltuk  Szegeden szállásunkat. Gondoltam, hogy most jól kipihenjük magunkat a hotelben, de valaki kopogtatott az ajtónkon, amit ezen a napon már egy kis zaklatásnak fogtam fel és egy kicsit bunkón nyitottam ajtót. Csongor volt egyetemi szobatársa volt, Szukits László, könnyed mosolyt erőltettem az arcomra és beinvitáltam a szobánkba. A lényeg az, hogy végül egy szegedi tiszaparti halászcsárdában kötöttünk ki, ahol életünk legfinomabb hallevét ettük, majd két 1 kg-os csukát, ami már nekem is sok volt. Pedig sokat tudok magamba tömni! Utána két napig nem voltam éhes. Miután leöblítettük a vacsorát egy pálinkával, Laci fizetett. Mondtuk is neki, hogy „á nem kellene”, de olyan boldogan fizetett, hogy nem akartuk elrontani a kedvét. Azóta is hálásak vagyunk a Szukits Könyvkiadónak :-). Lacival kellemesen elbeszélgettünk, tényleg jól éreztük magunkat.
2. nap, november 3.

Reggel már korán kint voltunk a szegedi reptéren. Az idő csodálatos volt a várnai induláshoz, a szél erős északi volt, ami lerepítetett volna minket négy óra alatt. Várna 750 km Szegedtől.
Szomorúak voltunk, hogy nekünk most nem Várnába kell menni, hanem szembeszélben Egerbe, az üzemanyag szivárgást megállítani. A látás csodálatos volt, de a föld feletti sebesség csak 85 km/h volt, a levegőhöz képest pedig 170 km/h. Vigasztaltuk magunkat, hogy helyesen döntöttünk, de ez nem jött be. Az egri leszállás után azonnal ott voltak a gyárból a szerelők. Feltankolták a gépet (hogy miért azt nem tudom) mert így is szivárgott a benzin, de hát ők a szakemberek. Kértem a főnököt, Molnár Zolit, hogy siessenek a javítással, mert az időjárás nem lesz sokáig kedvező. Éppen az útvonalat tervezgettük az egri reptéren, amikor megjelent a helyi TV stábja. Valaki súgott nekik. Még egy gyors riport. Közben a haverok is megtudták, hogy nem Várnába, hanem Egerbe érkeztünk. Azonnal el is jöttek hozzánk, még egy búcsú italra, így kaptunk este még egy búcsúztatót, de mi már a hajnali indulás miatt izgultunk, hogy minden rendben legyen
3. nap, november 4.

A gépet hajnalra kijavították és felkészültünk az indulásra. Még utoljára kértünk egy időjárás előrejelzést, de az már nem javasolta az indulást, ELROMLOTT AZ IDŐ.
Gondolkoztunk, hogy most mit kezdjünk magunkkal, beraktuk a gépet a hangárba, majd úgy
döntöttünk, hogy elmegyünk Pestre elintézni a szíriai és a szaúdi vízumot, mivel Iránon át nem megyünk. A jelenlegi télies időjárási körülmények között az ARARÁT hegyek átrepülése már túl veszélyes, pedig mint a szíriai követségen megtudtuk, az araráti konyaknál nincs jobb. Az új  útvonalunk: SZÍRIA, JORDÁNIA és SZAUD ARÁBIÁN keresztül az ARAB EMÍRSÉGEK, majd vissza az eredeti utunkra: PAKISZTÁN, INDIA ...
Vonattal mentünk Budapestre, rohadt sz... volt, nem erre hangoltuk rá magunkat.
Na mindegy, megérkeztünk Pestre és elkértük a  Bettitől a féltett autóját (mivel a mieink Sármelléken parkolnak.) Este megnéztük magunkat a TV-ben, nagyon örültünk, hogy már „Várnában vagyunk”, nem tudták, hogy gikszerünk volt.

4. nap, november 5.

Másnap november 4-én elmentünk a szíriai követségre, meglepetésünkre felismertek minket, és mondták, hogy nekünk már Bulgáriában kellene lennünk, mire mi is csak bólogattunk. Nagyon kedvesen fogadtak és felajánlották, hogy aznapra elkészítik a vízumokat és eltekintenek az egyébként fejenként 13 000 Ft vízumdíjtól.
Este visszavonatoztunk Egerbe a géphez. Bepakoltunk, feltankoltunk, már szállásra sem mentünk el, a reptéren aludtunk, hogy reggel korán, öt órakor indulni tudjunk.

5.-6. nap, november 6-7.

Reggel fél ötkor próbáltunk magunkhoz térni, mivel már hat óra húszkor fel akartunk szállni. A gázt 7-kor szúrtuk be Egerben, de előtte a lovakat zavartuk le a pályáról, mi a repülővel, a Tivadar barátunk meg, a magas hangjával, de a lovak már megszokták ezeket a csesztetéseket és így ránk sem hederítettek. Máskor biztos, hogy idegeskedtem volna emiatt a szitu miatt, de most valahogy másként láttam a világot és örültem a lovaknak. Végül beálltunk a repülővel szó szerint a ménes közé és ott motoroztuk le a motort miközben a lovak nagy fekete kíváncsi szemeikkel szemeztünk. Tivadar barátunk is közben utolért minket és próbálta az érdeklődő  lovakat távol tartani. Majd hirtelen a Tivadar egy biztató tekintettel és a hüvelyk ujjával jelezte, hogy OK. a felszállás.
A felszálláskor még integettünk egymásnak, majd ráálltunk a szegedi irányra. A idő felhős volt erős oldalszélben repültünk. Szolnok után az irányítónk információként közölte, hogy Szeged környékén ötvenméteres felhőalapot jelentettek és jegesedést. Megkértek, hogy közöljük melyik repteret választjuk helyette. A szentesi repteret választottuk mivel az útvonalunk mellett volt. Meg is néztük a pályát, de nem akartunk leszállni, mert tudtam, hogy ha most nem jutunk el Szegedre semmi esélyünk sem lesz, hogy elhagyjuk az országot és a Kárpát medencét. A felhőben való repülésnek nagyon nagy veszélyei vannak. Ilyenkor az alacsony hőmérséklet és a magas páratartalom  miatt jegesedés keletkezik, és ez a repülőkre nézve a véget jelenti, kivéve ha van a repülőn jégtelenítő rendszer. Ennek ellenére sajnos még így is történnek lejegesedések, amitől a gép odavágja magát  a földhöz. A mi gépünknek nincs ilyen jégtelenítő rendszere és így esélyünk sem lett volna jegesedéskor. Leereszkedtem ötven méterre, a Csongor beállította a laptopjában lévő GPS-t és azzal próbált az irányításban segíteni. A földet nagyon nehezen láttam, de ismertem a környéket jól és a GPS-ben is bíztam.
Csongor még életében nem tudta ilyen gyorsan  programozni a laptopban levő GPS-t, de hát ahogy mondják, a gyakorlat teszi a mestert. Ezután, az akció után bele is zúgott a programba és jó barátok lettek. Tíz perc kellet még, hogy elérjük a repteret de a pára már tényleg kicsapódót a gépen  és ömlött róla a víz. Öt perc volt még hátra, hogy elérjük  a pályát de a felhő alá már nem tudtunk ereszkedni, mert elérte a talajt. Ekkor megfordultunk és visszarepültünk arra a helyre, ahol volt még látás, majd megpróbáltuk egy másik irányból ahonnét végül is sikerült megérkeznünk. Nem ajánlom senkinek! Elrettentésül írtam a pilótáknak is. Nagyon örültem, hogy megúsztuk és baromira mérges voltam magamra és azokra akik miatt így megcsúsztunk időben az Ausztráliai indulással. Ha október másodikán elindulhattunk volna most talán nem szenvedtünk volna ennyit. Mindegy, most hálásak voltunk és hangosan dicsértük az URAT.
Ezután logikus, hogy ma már nem folytatjuk utunkat Ausztrália felé.
Estig dolgoztunk a navigáción, hogy hogyan tudnánk kijutni a Kárpát medencéből. Sokat segített Keresztes Laci pilóta barátunk, aki sokat repült Romániában. Azt ötlöttük ki, hogy a Kárpátok kanyonjain keresztül kell repülni, mert a hegyek felhőben vannak és 100%-os a jegesedés. Csongor barátom nekiállt du. 2 órától éjfélig a kanyonok átrepülését megtervezni. A Szűcsi barátunk is türelmesen segített miközben ebédként csak 15 virslivel gyarapította magát. Én a 295GPS-embe vittem be az adatokat, a Keresztes Laci meg otthonából telefonon adta az infókat, hogy mit jósol a meteorológia és mit látnak a műholdak. Keresztes meg is jegyezte, hogy még életében nem volt ilyen sok ciklon ezeken a területeken és ráadásul ilyen lassan mozgó „takony”. A Csongort már éjfél után  könyörögve kértem, hogy menjünk a szállásra aludni, de Ő  csak a laptopján az útvonalat próbálta még javítgatni. Engem már nem hallott, csak motyogott valamit, amit rohadtul nem értettem, teljesen berezeltem hogy most bekrepált a haverom, de aztán a Szücsi barátommal visszahoztuk a mi kis világunkba.  ALVÁS!

7. nap, november 8.

Reggel fél hét volt (még alig aludtunk) de már kelnünk kellett. Én személy szerint nagyon fáradtan ébredtem, de gyorsan magamhoz tértem, mert az adrenalin beindult a véremben. Tudtam, hogy most ha törik, ha szakad menni fogunk nincs azaz időjárás, ami visszatartana. Mindig féltem, hogy a Csongor hogyan tud felkelni, mert nehézségei szoktak lenni a keléssel. Most  Ő is kitett magáért és kipattant az ágyból. Ő is biztos volt benne, hogy most a sok viszontagság után átlépjük a magyar határt.
7 órakor már a reptéren voltunk. A Csongor a navigációval volt elfoglalva, én a repülőnket csekkoltam. Az időjárás nagyon tré volt, a felhő alap 200-méteren volt és jegesedést jelentettek. Kihívtuk a vámosokat és leadtuk a repülési tervet Temesvárra. Nem volt kérdés, hogy indulunk vagy nem. El kellett indulnunk, mert tudtuk, hogy nem lesz már alkalmasabb időnk az indulásra. A  Zsuzsika nagyon ideges volt, mert a vámosokat és a határőröket a megszokott idő előtt kellet értesítenie. Már Ő is feszült volt, hogy tényleg ennyi szarakodás után el tudjunk indulni.
A gázkart fél tízkor szúrtuk be, a felszállás után még egy tiszteletkört repültem a barátainknak és rádión elköszöntünk Zsuzsitól /irányítónktól/.
Az időjárás nem kényeztetett el minket, de nem is vártuk már tőle, csak jussunk el ...
Temesvárig és ússzuk meg ezt az utat. Izgultunk, hogy a transzponderünk jó legyen, mert ha nem adja le a jelet nem engednek be a Románok. Szerencsére minden rendben volt csak a Román irányítás beszélt borzalmas dialektusban. Csak következtetni tudtunk, hogy mi a francról gagyog nekünk. Egy óra alatt Temesváron voltunk. Megadták a leszállási engedélyt és le is szálltunk a pályára. Annyira izgultunk, hogy észre sem vettük az eltelt egy órát.
A földi személyzet nagyon kedvesen fogadott. Én most voltam Romániában először és kellemesen csalódtam mindenkiben, mivel eddig sok rosszat hallottam már róluk. Volt egy magyar srác a Malév képviseletnél, Horváth Gábornak hívták. Ő is sokat próbált segíteni mindenben, jó fej volt. Az én Csongor barátom mindjárt megjegyezte, hogy milyen bűnt követhetett el a pali, hogy ide helyezték szolgálatra.
A románok, annyira a segítségünkre voltak, hogy arra gondoltunk pénzt várnak el tőlünk. Csongor akart is pénzt adni, de meglepetésünkre nem fogadta el a földi kiszolgálónk, amin szörnyen meglepődtünk. Ráadásul szerzett egy nagyon kedves taxist, aki másnap is sokat segített. Mivel a reptéren nem volt benzin, másnapra korán reggel már hozott három kannát a szállodánk elé és még a reggelizésünket is megvárta amiért ismét nem számolt fel díjat.
Maga a város Temesvár nem nyerte el tetszésünket. Olyan mintha visszamentünk volna húsz évet az időben. Az emberek rosszul öltözöttek a házak kopottak az autók roncsok és az utak katasztrofálisak. A Csongor kitalálta, hogy este menjünk el egy "Ir" kocsmába. Beültünk egy szakadt Dácsia taxiba és valahogy elvergődtünk a „célig”. Csongor barátom is látta kívülről, hogy itt valami nem OK. Mondtam is neki, hogy maradj az autóban, majd lecsekkolom a helyet. Habár nemigazán vártam jót az egész út alatt, de azért erre nem számítottam. A söröző egy családiház volt, ami szó szerint egy szakadt mini bárnak sem felet volna meg. Talán amikor huszonöt évvel ezelőtt Angyalföldön éltem, akkor láttam ilyen putri kocsmákat, csak az elfekvő, maga alá vizelő ittas prolik hiányoztak  az  „IR kocsma” elöl. Na bocsi nem akartam megbántani senkit.
Ezek után könnyen meggyőztük magunkat, hogy nekünk ma már nem hiányzik a bulizás és örömmel tértünk vissza a szállónkra, hogy másnap új élményekkel szálljunk fel a Román égboltra. Ez szinte biztosra vehető volt, mert a román-angol dialektust nem vágtuk, és hosszú a légtér a Bulgár határig. Megfogadtuk, hogy elsajátítjuk ezt a nyelvjárást is  és nem hozunk szégyent a magyar repülősökre.

8. nap, november 9.

Másnap a taxis barátunk már várt a szálló előtt a kannákkal. A temesvári reptér kb. 10 km-re volt, hamar kiértünk elbúcsúztunk a taxis barátunktól és három kannával meg a poggyászunkkal a nyakunkban átsétáltunk a VÁMON. Ezután betankoltunk a repülőnkbe. A kannában volt egy kis gázolaj is, de a szűrőm azt már nem engedte át. Áldom is a Qvak kapitány haveromat, hogy nekem ajándékozott egy ilyen profi tölcsért.
A repülés előkészítőben megkaptuk a repülésre vonatkozó infókat, és természetesen a meteorológiát is, ami szintén borzasztóan ijesztő volt. Alacsony felhőalap, benne 100%-os jegesedés. Elhatároztuk, hogy akkor a hágó repülést választjuk. 10:20-kor szúrtuk be a gázt. A felhő alap még magas volt, de a Kárpátoknál már ereszkedet lefelé. Úgy száz kilométerre el is értük a Kárpátokat, amit a felhő teljesen beborított. Megkerestük a kanyonunkat, közben a bukaresti irányítás magyarázott nekünk valamit, de mi még mindig nem tudtuk megtanulni a sajátságos angol kifejezésüket. Ennek ellenére nem voltunk elkeseredve, mert tudtuk, hogy van még vissza háromszáz kilométer a légterükben, és csak nem vagyunk olyan buták  (mind a ketten), hogy ne búcsúzzunk el a saját dialektusukon.
Elértük a hágót, ami az elején még biztató volt. Gondoltuk nem is olyan szűk, de ez a véleményünk pár perc múlva megváltozott. A Csongor barátom szorongatta a kis laptopját és lökte az akadályokat: most jobbra, most balra emelkedjek, süllyedjek. A fejünk felett a jegesedést okozó zárt felhő, mi meg nyakig a völgyben, jobbról-balról a gonoszan ránk vigyorgó hegyoldalak… mindig utáltam unatkozni, de most nagyon vágytam egy kis nyugalomra. Néztem is a GPS-eszünket, hogy mennyi a hátralévő idő de az nem akart vigasztalni: „ne izgulj öcsi, már nem sok van hátra”. Végül is valahol élveztük, jó kihívásnak tűnt. Eddig leginkább a filmekben láttam ilyent, de azért most jobb lett volna nézőnek lenni.
Ja, majdnem elfelejtettem: a bukaresti irányítás meg aggódott, hogy hol vagyunk. Már az utasszállító repülők hívtak minket, hogy élünk e még, mert a rádió összeköttetésünk megszakadt. Így mi „sajnos” elveszítettünk 45 percet, hogy tényleg megtanuljuk a kiejtésüket. Furcsa volt külföldi utasszállító pilótákkal beszélni, akik tartották a kapcsolatot velünk és adták tovább a helyzetjelentésünket. Hosszú, hosszú idő után kiértünk a hágóból. Itt már a jugoszláv katonai légtérben voltunk, amire az irányításuk figyelmeztetett is. Szegényeknek biztosan tele volt már velünk a tökük.
Viszont ha ezt nem csináljuk meg, még mindig Magyarországon hesszelnénk az eget, ésrohadtul ideges lettem volna, amit nagyon nehezen viselek el. Remélem ennyi magyarázat elég.
Folytattuk utunkat Bulgáriá felé amikor  az irányítónk átadott a bulgár irányításnak. Szerintem a bukaresti irányító örömében biztos elcsöppent. Mi sajnos „bután” folytattuk az utunkat, mert a kiejtésüket még mindig nem értettük meg. Legközelebb még biztos lesz rá esélyünk. Boldogan vettük a bulgár irányítás utasításait, mert sikerélményünk volt, hogy végre tudunk kommunikálni. Átléptünk Bulgáriába! Dicsőség az ÚRNAK! Egy óra múlva le is szálltunk valahol. (már a nevét sem tudom kiejteni ( valami Gorna) csak az ICAO kódjára emlékezem /LBGO/.
Leszállás után rájöttünk, hogy valahol a világ végén vagyunk. Ötven kilométer volt az első falu, ráadásul másnapra rosszabb időt mondtak. Napnyugtáig volt még egy óra negyvenöt percünk,  ezért úgy döntöttünk, hogy mivel Várna 170 km-re van még talán eljutunk odáig. Semmi kedvünk sem volt egy unalmas helyen maradni több napot, ezért gyorsan megcsináltattuk a vámolást, leadtuk a repülési tervet is Várnának. (csak az időjárás volt még mindig cudar velünk, de már hozzászoktunk, hogy betojjunk a levegőben).
17óra 5 perckor van napnyugta Várnában. A gázt 15 óra 45-perckor szúrtuk be, mivel volt még egy kis időnk, hogy odaérjünk. Hegyek voltak előttünk, amit -miért is ne-, felhő és sűrű köd takart. Azt gondoltuk, hogy a hegyek után jobb lesz és ismét a völgyekben repülhetünk majd. Egy részen a felhő elzárta az utunkat ami miatt megfordultam. A Csongort pedig jól lecsesztem hogy el….tuk, Szegény srác életében még nem navigált ennyire! Tudni kell, hogyha levizesedik a gép azonnal rá is fagy mert a külső hőmérséklet mínusz 2-fok volt. Néztük is a gép külsejét de fagyást nem láttunk. Közben az irányítónk átadott a várnai irányításnak. Mikor felvettük a kapcsolatot azonnal jelentette, hogy nagyon alacsony a látás a hangjából ítélve elégé aggódhatott szegénykém. Szerintem  nála jobban csak mi aggódtunk. Mivel elzárta a felhő az útvonalunkat kerülnünk kellett. Ez lényeges idő veszteség volt most, mert engedélyünk csak látva repüléshez van, és ugye csak nappal lehet látni. Arról nem is  beszélve ha sötétben érünk oda, akkor fizetni kell a futópálya kivilágítását is.
A kerülés miatt egyre távolabb estünk az útvonalunktól, ami miatt már nagyon aggódtunk. Az utolsó pillanatban megláttunk két hegy között a félhomályban egy átrepülési lehetőséget. Szürkület volt már mivel a felhők a fejünk búbjánál már tiszta feketék voltak. Nagy nehezen sikerült visszatérni az útvonalunkra, de az a minimális látásunk is ami volt rohamosan csökkent. A sebességünket már rég 180km/óra felett tartottam, de a szembeszél fékezete a földfeletti sebességünket. Végül ránk sötétedet, de hivatalosan volt még napnyugtáig 7- percünk. Az irányítónk már borzalmasan aggódott és folyamatosan kérdezte, hogy látjuk-e a leszállópályát. Tudtuk, hogy már valahol előttünk van a pálya csak még nem vettük észre. Egyszercsak a  Csongor felkiáltott, hogy látja a fényeket. Mire én: hülye vagy, azok az autópálya-fizető fénysorai. Mikor az irányítás a radaron látta már, hogy eléggé közel járunk a pályához, felkapcsolta az összes fényt. Nagyon megkönnyebbültem, hogy a Csongornak igaza volt!
A leszállás pontban a hivatalos napnyugtakor, vagyis 17óra 05-perckor történt meg. Még nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni ez a karácsonyi díszkivilágítás. Holnap reggel majd kiderül.

Most áldjuk az URAT, mert a mai nap az Ő dicsősége.


10. nap, november 11. hétfő

Reggel hétkor Csongor ébresztett, mivel én csak éjjel 2 órakor feküdtem le. A jelentéssel nem végeztem előbb. Rohanásban is voltunk, eredetileg hétre terveztem a felszállást. Tudnék még írni a reggeli kapkodásról, de most csak egy rövid beszámolóra kerítek sort. Nincs időm irogatni, a teljes napunk nagyon rövid! Várnából tíz harminckor sikerült elstartolni. Az irányítónk felszállás közben adta meg az engedélyt a felszállásra, na mindegy….. nem érünk rá ilyen jelentéktelen dolgokra. Az idő nagyon szép volt, (hátszelünk is volt) sokat filmeztünk, talán még élvezhető is lesz. Elértünk a Török határhoz ahol át is tértünk a irányításukra, de kapcsolatot csak a márvány tenger felett sikerült létrehoznunk. Baromi gyorsan hadarnak a sajátosan hülye dialektusukban. Mindegy, a táj gyönyörű volt és jól éreztük magunkat. Felemelő érzés volt, hogy már idáig eljutottunk. A gépem gyönyörűen muzsikált, jó volt hallgatni. Simogattuk is a Csongorral, hogy csak így tovább kis Lúciánk. A félelmünk már elmúlt, a kényszerleszállástól sem éreztünk különösebb félelmet a tenger felett,  köszönhetően a kárpátok kanyonjainak, a jegesedést okozó időjárásnak és  az éjszakai leszállásnak.         Kettőezer méter felett repültünk,  a rádiózásra is „ráálltunk”, egyre kevésbé volt dolgunk a dialektusukkal. A leszállással nem volt gond, de ami utána következett attól rohadtul idegesek lettünk. A b... Török 350 dolcsira  akart levenni minket, kezelési költség ( handling) címszó alatt. Kora délután megérkeztünk és estig szívattak minket, na fátylat rá megúsztuk 80 dolcsiból

11. nap, november 12. kedd

A reggeli indulás egy kicsit elcsúszott, mivel ment a szarakodás. A török másképp gondolkodik, de mi kaméleonok voltunk és megtaláltuk a közös hangot velük. Utólagos köszönet a Bagyó Sanyi barátunknak, és a Valkó Judith Úrhölgynek. Amúgy Törökország, csodálatos hely, csak mi kifogtunk egy rohadt buzi gengsztert és csak mások segítségével sikerült elhagynunk Izmirt.
Délután fél egykor a szegény Lúciánk nyögött, mert hirtelen kellet neki emelkedni amikor teljesen fel volt tankolva. (na ennek az üzemeltetőm biztos nem fog örülni, amikor olvassa ezeket a sorokat) A magasságunk teteje 3500-méter volt és fantasztikus hegyeken, és tengerpartokon húztunk át. A Lúciánk csak duruzsolt - jól bírta a kicsikém-, minden gyönyörű és élményekben dús volt, csak a leszállásunknál lett egy icipici probléma. Először is a hívójelünket elcseszték, másodszor pedig  amikor behelyezkedtünk a leszálláshoz meghallottuk a rádión, hogy egy utasszállító ugyanarra a pályára jelenti, hogy egy perccel a küszöb előtt van mögöttünk. A Csongor üvöltött, hogy térjek ki jobbra, ugyanakkor az irányítás is kétségbe ejtő hangon adta az utasítást, hogy a helikopter jobbra térjen ki. Csak ekkor jöttünk rá, hogy a helikopter mi lehetünk! Én nem láttam a „nagyvasat” csak a Csongor sikítozta, hogy ez itt volt a nyakunkban és megúsztuk! Csináltam egy 360 fokos fordulót, és az irányítónak közöltem, hogy minden ok, de innentől már minden másodpercben rádióztam. Magamban mag elküldtem a jó .............ba.
Szerencsésen megérkeztünk Antalyába.

Ezek után mindent kétszer fogok jelenteni, mert bizalmam többé már nem lesz az rányitásban, legalábbis itt keleten. Most nehezen tudok írni, mert itt ülnek mellettem, és nehezen tudom a gondolataimat irányítani, valamire mindig válaszolnom kell. Most egyébként fent ülünk a szállodánk teraszán egy társaságban és már teljesen bunkónak néznek, hogy ezt a számítógépet pötyögtetem. Az idő 20 fok gyenge szellővel párosulva, mellettünk a tenger, ide érzem az illatát, kellemes. Most befejeztem, mert le kell lazítanom magam, de!!!!  hogy ez a Csongor mennyit tud pofázni!

12. nap november 13. szerda

Ma reggel tényleg korán keltünk és szédelegtünk az álmosságtól, mert hosszúra nyúlt az előző éjszaka. A taxi már türelmesen várt 6 órakor a szálló előtt, amit tegnap már iderendeltünk. Hétre értünk az Antalyai reptérre. Gondoltam most nem stresszelem magam az indulással, bőven lesz időnk felkészülni, és nagyon kiegyensúlyozott leszek. Elsőnek a repülés-előkésztőbe mentünk, hogy leadjuk a repülési tervet. Jól éreztük magunkat, mert „időmilliomosok” voltunk. Megfogadtuk, hogy most nem vesznek le bennünket mindenféle illetékekkel, - mint Izmirben ahol 300 USD-t akartak kérni egy ajtónyitásért - mert tegnap mikor leszálltunk, nem jött ki értünk senki az appronra, hogy bevigyenek 50 dolcsiért a terminálba. Tegnap a benzines kocsival kicsusszantunk a jól őrzött reptérről a hátsó kapun. Sőt, még vissza is mentünk ugyanott három kanna benzinnel, majd újra ki. Úgy látszik este már fáradtak az őrök. Ettől annyira felbátorodtunk, hogy kitaláltuk másnap reggel visszaszökünk valahogy a géphez. A probléma csak abban volt, hogy holnap el fogjuk hagyni az országot, így illene egy kilépő pecsétet szereznünk. Kitaláltunk egy-két fortélyt, hogy hogyan játsszuk ki őket. Miután leadtuk a repülési tervet, elhatároztuk, hogy ott vámoltatunk, ahol az utasok. Mivel nem volt kis gépes terminál nem is értették a vámosok, hogy mit akarunk, ha nincs se repülő jegyünk, se beszállókártyánk. Mi elmagyaráztuk, hogy nem vagyunk utasok, hanem pilóták vagyunk és lobogtattam a kezemben lévő repülési tervet, ami elég hivatalosnak látszott és beengedtek, pontosabban kiengedtek az országból. Na, gondoltuk most, amikor már megvan az útlevelünkben a kiléptető pecsét, akkor innen valahogy kilógunk a parkolóhelyünkre a géphez.
Ez sajna nem jött össze, mert ez a tranzit rész teljesen őrzött volt és akármit is magyaráztunk, vagy azt hitték, hogy a kávézót keressük, vagy azt, hogy a vécét. Miután többször is megkávéztunk és jól kipisiltük magunkat, szembesültünk a keserű valósággal: bent rekedtünk a váróban. A csöveken meg nem volt merszünk leugrani. Nagyot néztünk: most mi lesz  ha nem tudunk a gépünkhöz jutni és az indulási időnk lejár. Ilyenkor törlik a repülési tervet és újat kell kérni, ami megint csak hosszadalmas. Természetesen angolul nem beszélt senki és kézzel-lábbal magyaráztuk a rendőrnek, hogy hívja fel a tornyot és jelentse be a késésünket. Felesleges erőlködés volt és ráadásul bent fogtak az irodájukban. Se ki, se be. Na ezt jól megcsináltuk! Az indulásunknak annyi, ráadásul másnapra szembe szelet mondtak, ami nagyon gáz lett volna mert a repülő utunk időben megduplázódik és az üzemanyag (számításaim szerint) pont a tenger felett fogyna el, amit ugye nem kíván senki nekünk. Szóval ezt jól elcsesztük. Szerencsére volt egy biztonsági őr, aki tudott két szót angolul és gyorsan benyaltuk magunkat nála, amitől szerintem nagyon meg volt hatódva és kihozott minket a rendőrök fogságából. Újra a reptér előtt találtuk magunkat. Segítségét nagy hálálkodva köszöntük meg. Ezután én elfutottam a repülés előkészítőbe, hogy mosósítsam az indulási időnket. Talán még nem késő! Kértem egy fél tízes indulást, majd rohantam a Csongorhoz, hogy bevessük a második cselünket és bemenjünk azon a kapun amin tegnap, de sajna most már nappal volt, így az őrök is felébredtek. Nem sikerült könnyen bejutnunk és a repülés előkészítőn keresztül megint késést jelentettem a toronynak. Már nagyon unhatták az agyunkat, de mi is az övéket.
Úgy döntöttünk, hogy legyen, aminek lennie kell, felhívjuk a handling szervizt / kiszolgáló szolgálatot és ha muszáj hát akkor akár  pénzért is de nyissák már ki nekünk azt a rohadt kaput. Most vereséget szenvedtünk. Csak ne kerüljön háromszáz dolcsiba! Egy óra múlva jöttek csak ki, közben találgattuk, hogy vajon mennyire fognak minket levenni. Nagyon reméltük, hogy  nem fogjuk hanyatt vágni magunkat, mint az izmiri reptéren. Természetesen ismét módosítani kellett az indulási időnket, ami már viccesnek tűnt a velünk foglalkozó palinak. Meg is jöttek a handlingesek és kedvesen megkérdezték tőlünk, hogy miben állhatnak rendelkezésünkre. Ez a kedvesség nagyon gyanúsnak tűnt, gondoltam ez most nem lesz olcsó. A Csongor összevont szemöldökkel, kifáradva feltette a nagy kérdést: „mennyi?!” A válasz: „nem kell fizetni semmit uraim”, amitől tényleg hanyatt vágtuk magunkat. Ezúton is köszönjük és üzenjük az izmiri kollegáknak, hogy ezt így is lehet csinálni. Szóval ennyit a stressz mentes indulásról.
Bevágódtunk a repülőnkbe és már kértük is a motorindításhoz az engedélyt. Tíz perc múlva jelentettük: „Antalya tower HA-YNAU ready for taxi” Kigurultunk a 18-as jobb futópályához, majd beszóltunk ismét: „ HA-YNAU ready for departure, majd teltek múltak a percek. Semmi válasz. Hátha nem hallottak minket. Csongor ismét beszólt: „HA-YNAU ready for deparure”. Majd ismét semmi. Ami rendben is lenne de forgalmat, azaz más gépet nem láttunk, se közel, se távol. Meddig kell még várni? Aztán a torony hívott, hogy karbantartják a használatos 18-as bal pályát menjünk át a használaton kívüli katonai pályára. Felálltunk a pályára és megkaptuk a várva várt felszállási engedélyt. „HA-YNAU cleared to take off, wind 170, 8 knots. Beszúrtuk a gázt. A repülő gyorsult ahogyan kell neki, majd a Csongor észrevett valamit és elkezdett kiabálni. Ugyanúgy, mint leszálláskor. Most nem egy utasszállító akart elütni minket, hanem egy hatalmas drótakadály volt kihúzva a pályán keresztben. Az utolsó pillanatban sikerült felrántani a gépet. Szép kis fáklya lett volna belőlünk 160 liter benzinnel a fejünk felett. Elkönyveltük magunkban, hogy ez már csak egy ilyen reptér. ENNYIT A STRESSZ MENTES INDULÁSRÓL.  
Én már nem szóltam semmit, csak a Lúciára figyeltem, hogy a motor és az olaj ne melegedjen túl, mert szegénykémnek, mint mindig hatalmas súlyt kell cipelnie. Fohászkodtam is az Úrhoz, hogy most is segítsen minket az utunkon. Nem sok idő telt el mikor az irányítás közölte, hogy a transzponderünk nem ad jelet és hogy folytassuk a repülést saját navigációval. Gondoltam, hogy visszafordulok, mert a szírek nem fognak beengedni minket, de még egyszer nem akartam egy ilyen „stressz mentes” indulást átélni. A Csongor haverom sem kívánt egy ismétlést. Láttam a Csongoron, hogy tele van a töke, de Ö sem szólt semmit. Folytattuk az utunkat Szíria felé. Emelkedni kellett háromezer méterre, hogy a hegyek ne érjék el a seggünket. Én állandóan a motort kiszolgáló műszereket hesszeltem, hogy ha baj van azonnal cselekedni tudjak. Ennyi élmény után állandóan a kényszerleszállásra gondoltam, hogy letegyem a Lúciánkat valahova, ha bekövetkezik egy motor leállás. Ugyanakkor tudtam, hogy erre, ilyen csipkézett hegyek felett semmi esély. Láttam az agyamban, ahogy leteszem a Lúciát a hegyek között, a Csongor fohászkodik, én meg kimeredt szemekkel koncentrálok, hogy hogyan tudnám  megmenteni az fenekünket. Már annyira beleéltem magam, hogy hallottam a gép ropogását, ahogy a leszállásnál bontódik lekörülöttünk.
Gyorsan megpróbáltam elhessegetni ezeket a rémisztő gondolatokat. Ennyire talán mégsem kell felkészülni a vészhelyzetre! Vigasztalónak egyedül a látvány tűnt, ami nagyon hasonlított Arizonára. Közben a transzponder is megjavult és Ciprus irányába elértük a földközi tengert. Innét a Csongor repült tovább, gondoltam közben egy picit becsukom a szemem, de nyomban elaludtam. A Csongor meg élvezte, hogy végre övé a gép és sokáig nem is ébresztett fel. Kb. 10 percet aludtam, ami elég is volt, hogy kipihenjem az izgalmakat. Barátom mondta is, hogy csak a szíriai légtérben akart felkelteni, hogy ne vegyem el a játékát. A tengertől már nem tartottam annyira, mert tudtam, hogy a tengerre szállást könnyebben meg lehet úszni. A további utunk sima volt, mindenféle stressz nélkül repültünk. A tenger színe gyönyörű kék volt és a motor egyenletesen járt. Lúciánk most semhagyott cserben minket. MEGÉRKEZTÜNK SZÍRIÁBA!!!
13. nap, november 14. csütörtök. Szíria


Tegnap leszálltunk Latakiában (Szíria)! Fogadtatásunk annyira kedves volt, hogy nem is tudtuk mire vélni. Az idő szép volt, kellemes húsz fok, a táj köves félsivatagi. Felülről látszott a kopár földeken, hogy ezt is meg tudják művelni és minden helyet kihasználnak. A türkizkék tenger csodálatosan mutatott ezzel a színes tájjal. Látszott már, hogy keleten vagyunk. Ez párosult az előbbre jutás élményével is.
A pofát, aki fogadott minket csak Sheriff-nek hívták. Jó fej volt. Nem kellet sok idő, hogy igazi pisztolypárbajt vívjunk western módra. Amikor meglátta az ausztrál kalapot a fejemen egyből lereagálta a szitut: te egy cowboy vagy én meg a sheriff. Azonnal párbajozni kezdtünk: én az oldalamon lógó GPS-esemet, Ö a szintén az oldalán lógó rádióját kapta elő és komoly tűzpárbajt vívtunk. Nem hiszem el! Még alig érkeztem meg a  Közel-keletre és mindjárt balhéba keveredek. Ezek az emberek nem ismerik a beképzeltséget, tiszta, egyenes mosolygós tekintetű emberek. Lehet, hogy csak mi látjuk így őket, nem szerintem jó a megérzésünk. Azért elájulva nem vagyunk, a gyanakvás még mindig dolgozik bennünk. Ez a friss tapasztalatunk remélem nem fog változni, és szeretnénk a szír emberekről csak jót mondani.

A Sheriff (miután kiszórakoztuk magunkat) mindenben segített, sőt még este is felhívott telefonon, hogy mi van velünk. Kiemelt figyelmességet kaptunk tőle. A reptérről stoppal mentük a városba. Egy zárt mikrobusz hátsó részében utaztunk. Aki ismer, az tudja mit éltem át, de üzenem a haveroknak, hogy jól éreztem magam és nem gondoltam a ....................-ámra. Elnézést kérek a többi olvasónktól, de ez tabu téma.
Latakia város centrumába érkeztünk ahol nagyon tetszett a keleties hangulat és a város mássága. Régi és új taxik tömkelege kavart fel és alá. Mindegyik rohant valahova, zajlott az élet. Fogtunk egy legalább harminc éves taxit (mert nekünk az tetszett meg) és megkértük, hogy vigyen minket a Sheriff által megadott Safwan nevű hotelbe. A taxi vezetője nem beszélt csak spanyolul. Szerencsére a Csongor spanyolul tudott valamit, így  a taxis két napot maradt velünk. De minek reklámozom ezt a Csongort, nem is értem!!!


Szerintem már így is el van szállva magától, hogy ennyit írok róla. Azért egy kicsit megérdemli mert nem is olyan rossz gyerek. Néha szeretném jól orrba-nyomni, de sajnos a hobby-ja a box és a judo, így csak a képzeletben játszok le vele egy-két menetet. Ekkor természetesen jól laposra verem. De miket írok itt össze-vissza, ennyire gonosz nem lehetek. (Egyébként se adhatok ki minden gondolatomat!?) Este volt már éhesek voltunk, ezért elindultunk a városba kajálni. Éttermet alig találtunk. A kaja egyébként jó volt: falafelt, humuszt, salátákat és húsokat ettünk, ami ízlett is. Utána nargile-t szívtunk. Aki Egyiptomban járt már annak a sisa szó ismerősebben hangzik. Este beszélgettünk a helyiekkel Magyarországról, a szokásainkról. Sokan ismerték Budapestet és tudták, hogy Pest és Buda egyesüléséből lett Budapest!!!
Már megint jól elfáradtam, most nem tudok többet írni, pedig lenne mit írnom bővebben is. Ha sikerül ezt az utat végigrepülnünk, részletesebben megírom az „úti könyvünkben”. Nagyon fárasztó ezt a „laptop-ot” pötyögtetnem, a szemeim már kápráznak. Most már aludnom kell, alszom is, leléptem…

14-15 nap, november 15-16 Szíria

Ma nem volt repülés, a szervezés napja volt. Felhívtuk Jókai Emőkét a budapesti Ferihegyi 1 reptéren a toronyban. Ő a fő összekötőnk, a forró drótunk. Az átrepülési engedélyeket rajta keresztül szervezzük, vagy módosítjuk.
Már több mint egy éve foglalkozik velünk, mert azt tudni kell, hogy eleinte ennek az útnak a leszervezése szinte lehetetlennek tűnt. A borzalmasan sok telefonálás, és faxolás már mindenki agyára ment. Néha válaszra sem méltatták kéréseinket a külföldi hatóságok ezért ilyenkor megpróbáltunk minden ismerőst megmozgatni.
Bevezetőnek ennyit. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, hogy valójában mi történt 14-én csak körvonalakban. Sok balhénk volt így nem volt időm írni. Most meg itt ülünk nov.20-án Szaúd-Arábiában és próbáljuk kitalálni, hogy mi mikor volt. Csütürtökön tudtuk meg, hogy mi is beleesünk a damaszkuszi 420 dolcsis kezelési szolgáltatásba. Ennek hallatára már le is fújtuk a Damaszkuszba történő repülésünket. Sikerült tervezni és egyenes útvonalat Szaúd és Jordán határára Turaifba. Damaszkuszba azért kellett volna menni, mert Budapesten hagytuk két útlevelünket, hogy a szaudi vízumot abba üssék be. Ekkor már féltünk, hogy a vízum csúszni fog, habár ígéretet kaptunk, hogy nem lesz gond a kiadásával.
A vízum kiadása elcsúszott hétfőre, és sajnos nekünk a szíriai vízumunk csak tranzit volt így nem maradt sok időnk, hogy tovább várjunk a most már bizonytalannak tűnő szaúdi vízumra. Ezért azt találtuk ki, hogy átrepülünk Damaszkuszba, hogy az ottani szaúdi követségen gyorsabban megkaphassuk a tranzit vízumot. Ezt a tanácsot Tóth Laci barátunktól kaptuk aki Szaúd-ban él és a jiddai repülő klub repülés managere. OK! Ne várjunk, lesz ami lesz, repülünk Damaszkuszba. Majd valahogy kimagyarázzuk a 420 dolcsis illetéket. Mivel ez már pénteken volt, ezért úgy döntöttünk, hogy szombaton elrepülünk Damaszkuszba.

16. nap, november 17. szombat. Latakiából  Damaszkuszba

Reggel kipihenten ébredtünk, nem is emlékszem, hogy mikor aludtam ennyit, belenéztem a tükörbe és egy kisimult képű  gyereket láttam nagyra vágyó tervekkel. Színpadra fel!  - kezdődik az előadás.
Elbúcsúztunk a házigazdáinktól, Ahmedtől és a nagybátyjától, ami nagyon megható volt. Egymásnak borultunk, mint akik nagyon régi barátok majd sok szerencsét kívántak a hátralévő utunkhoz.
Mivel tudtuk mi vár ránk mindent jó előre megbeszéltünk. Amint kiértünk a latakiai reptérre mindjárt külön váltunk. Én a toronyba mentem az útvonalat engedélyeztetni és a flightplan-t megírni. A Csongor meg a handlig-esekhez ment alkudozni.
Csongor-
Sajnos a reptérről nem lehet csak úgy kicsusszanni. Kis barátságos családias reptér, mindenki ismert minket. Ennek sok előnyét élveztük, de most szembe kellet nézni a hátrányaival is. Tudtuk, hogy Szíriában az a szabály, hogy ha bárhol leszállunk minimum 420 dolcsit kell fizetni a légitársaságnak handling-re, plusz a leszállási illetéket és az irányítási díjat a kormánynak.. Eljött a nagy nap, amikor szembe kellett néznünk a díjakkal különben nincs motorindítási engedély. Behívatott magához a Syrianair handling csoportjának helyi főnöke, Samer Barakat úr. Tudtam, hogy a díjakról lesz szó. Közben az Andor a toronyban a repülési tervet készítette  a helyi irányítókkal, akik elmondása szerint nagyon segítőkészek voltak. Barakat úr leültetett, megkínált majd előjött a farbával: „fizetni kell uraim”. Mire én: „ jaj ne, mi humanitárius úton vagyunk nincsen 500 dolcsink leszállásonként”. Ő: „ a leszállási díjat elengedjük de a 420 dolcsi handling-et fizetni kell, ez a szabály”. Komoly akart lenni de közben észrevettem, hogy akaratlanul is összemosolygott a szobában lévő másik reptéri dolgozóval. Gyorsan meg is jegyeztem: „értem, értem  a négyszáz dolcsit csak azt nem értem, hogy min mosolyognak”. Hát erre még nagyobb lett a mosolygás. Ők is viccesnek találták az összeget. Ekkor már ők is és én is tudtam, hogy nem fogunk fizetni, vagy csak egy kicsit. Barakat úr egyetértett velem, hogy ez egy nagy összeg, de elmondta, hogy Ő nem engedheti el. Így kerültem Nizam Fadhel Kind station manager úr irodájába Barakat úrral és még egy pár dolgozóval. Egyből kölcsönösen szimpatikusak voltunk egymásnak és innentől már mindannyian azon fáradoztunk, hogyan kerülhetnénk el a díjakat. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mi csak nagyon rendes szírekkel találkoztunk. Lehet, hogy mind az?!!!!!!!!!!!!!!  Mi magyarok mindig kételkedünk.
Ekkor érkezett le az Andor az irodába. Mondtam is neki, hogy kussoljon, mert innentől már csak ronthat a helyzeten. Kellemesen elücsörögtünk, és okosan hallgattunk még egy órácskát, hogy nehogy rontsunk a helyzeten, majd kb. egy doboz cigi után Padhel úr csak annyit mondott „no problem, you can go”. Húúúú....
Andor közben számolgatott és azt mondta, hogy kell még húsz liter benzin. Több sem kellet Barakat úrnak, a  kezembe nyomott  egy kannát, hívott egy buszt és elkísért a benzinkútra. Már kimostuk a kannát és éppen tankoltunk, amikor naivan megkérdeztem, hogy mennyi az oktánszám. Válasz: 36-os! Majdnem hanyatt estem. Kérdeztem nincs e valami jobb, de ezzel csak még naivabbnak hittek. Sebaj tankolás helyett majd spórolunk. Meg lehet csinálni Damaszkuszt így is, esetleg majd levágunk egy kicsit a légifolyosók sarkaiból és így nyerünk pár kilométert.
Andor-
Nekem hála nem kellett alkudoznom, csak előadást tartanom, hogy mi a missziónk céljai és próbáltam nagyon jó fej lenni. Talán sikerült.

Elintéztem az engedélyeket, hogy elindulhassunk Damaszkuszba. Meteorológiát nem tudtak adni, amitől egy kicsit aggódtam.
A benzinünk  talán elég lesz az előttünk álló útra  és gondoltam úgy is lecsalom az előírt útvonalakat. Hoszú várakozás után sikerült felszállni, elindultunk.
Az emelkedés, mint mindig nehézkesen ment. Mindig félek, hogy túlmelegszik a motor, de kíméletes voltam a Lúciánkhoz . Ilyenkor borzalmasan feszült vagyok és amíg nem emelkedünk kellő magasságra -7500 lábra- , addig nem is lehet hozzám szólni. A latakiai torony állandóan csesztetett a kérdéseivel a magasságunkról. Nem akartam mondani, hogy : cseszd meg ez nem egy jet. Az utunk nagyon kanyargósan volt előírva és erről nem térhettünk le. Előzetes infókból tudtam, hogy a levegőben kérhetek rövidebb útvonalat. Reméltük, hogy talán engedélyezi az irányitó, de az a többszöri kérésünkre is mindig elutasította. Borzalmasan tartottam attól, hogy nem érünk Damaszkuszba, mivel üzemanyag lehet, hogy nem lesz elég. Ekkor eldöntöttem, hogy levágom egy kicsit az utunkat. A Csongor többször lecseszett, hogy ebből óriási balhé lesz, de én azt válaszoltam, hogy nem érdekel!- Első az életünk, második a gép épsége. A damaszkuszi irányítás állandóan kérdezte, hogy mi a pozíciónk és mi mindig hazudtunk egy keveset, mert úgy gondoltam, hogy nem látnak minket. Nem adtak transzponder kódot és innentől azt hittem, hogy azt csinálunk amit akarunk. Tévedtem, súlyosan tévedtem. Sejtettük, hogy katonai területek felett repülünk és a Csongor is  aggodalmaskodott egyfolytában, hogy egy katonai reptér felett vagyunk. Mire én csak kifejezéstelen arccal reagáltam le a szitut. Lecsaltunk másfél óra repülést, és innentől nem érdekelt, hogy mi lesz, Örültünk, hogy megérkeztünk, boldogan álltunk be az apronra, de a boldogság nem tartott sokáig, mert a titkosszolgálat letartóztatott minket és elvittek kihallgatásra. Kiderült, hogy mindent láttak a katonai radarokon, és közölték, hogy súlyosan berepültünk a tiltott légtérbe. Mi csak tudatlan arccal válaszolgattunk, ami nem volt elég. Jegyzőkönyvet vettek fel az indoklásunkról. Persze mi indoklásként a GPS-szünkre hivatkoztunk, hogy kikapcsolódott  mert nem kapott áramot és sajnálkoztunk egyfolytában. Mondanom sem kell, hogy lefoglalták a kamerát, fényképezőt, laptop-ot, rádiótelefont. Valahogy nyugodtak maradtunk és nem mutattuk, hogy mennyire be vagyunk rezelve. Láttuk a főnökön, hogy mosolyog rajtunk. Ő sem hitte, hogy ilyen ostobán kémkedünk. Nem mondtuk neki, hogy  ez csak azért történt, hogy megmentsük a seggünket a kényszerleszállástól, de szerintem tudta, hogy egyszerűen cak spóroltunk, mert többször is kértük a lehetőséget egy rövidebb útvonalra.

Na mindegy, a lényeg, hogy elengedtek  kb. négy órás kihallgatás után. A lefoglalt cuccosokat, majd csak induláskor adják vissza.
Boldogan távoztunk, hogy nem kell a sitten aludni, és gondoltuk, hogy nem lesz komolyabb következménye a mi kis csínytevésünknek.
Elég későn értünk az előírt szállónkra. Kijelölték, hogy hol aludhatunk és telefonon le is csekkoltak minket. Már nagyon készültünk a másnapra, hogy megszerezzük, amiért jöttünk: a szaúdi vízumot. A szállónk egy lepusztult óvárosi hotel volt, ahol két napot töltöttünk borzalmunkra. Nekem mindig az édesanyám jutott az eszembe, aki mindig azt hajtogatta, hogy ne undorodj fiam, mert sárgaságot kapsz. Hát ehhez tartottam magam és kőkeményen nem fürödtem két napig. Csak mosakodni mertem a csap felett, pedig én nem vagyok egy nyafogós pali.
Ebben az útban az a legjobb, hogy ha vízszintbe teszem magam lazán beájulok, és nincsenek alvás problémáim mint otthon. A Csongor meg állandóan kajtatna a csajok után, ami rohadtul nincs ínyemre. Sajnálom is érte szegény barátomat, aki nagyon unatkozhat, miközben én jót durmolok mellette.


Nov. 19. hétfő, 18. nap, Damaszkuszból indulás Szaúd Arábiába, Tabukba.
A mai indulás már nem vett sok időt igénybe, előző nap mindent elrendeztünk, Saleh most is mindenben segítségünkre volt, és amíg fel nem szálltunk vigyázó tekintettel biztosított minket. Tudtuk, hogyha valami gond merülne fel  azonnal intézkedett volna. A Tóth Lacinak még küldtem egy SMS-est, hogy du. 14 órakor érkezünk Tabukba, biztosami biztos!
A felszállás megtörtént, semmi különös, szépen emelkedtünk a sivatag fölé. Hat órás út volt előttünk, az idő szép volt csak a szél miatt aggódtunk, hogy ne legyen nagyobb szembeszelünk, mert ekkor a hat órából akár nyolc óra is lehet. Felemelkedtünk 2.300 méterre és a damaszkuszi irányítás átadott a jordániai irányítónak. Kb. 2 óra telt el a felszállástól, mire átléptük a szíriai és jordániai határt.
Láttuk a határvonalat, ugyanis a homok a vonal mentén össze volt tolva és így jól kirajzolódott. Érdekes a sivatagot repülni, valahogy megfogja az embert ez  a kietlenség. Amerre a szem ellát csak a kopár sziklák és az a sok, sok homok mindenféle színben és miközben tetszeleg nekünk, odasúgja a füledbe marasztalóan, hová sietsz? - maradj és csodálj engem. Erre csak annyit válaszoltam, na ne! nem elég neked, ha keresztül repüllek?- mire Ő: nem, érints meg, és sétálj rajtam! Gyengédség és simulékonyság érződött a hangjából. A szomorúság lakik itt gondoltam, és szinte már én is az Ö lágy hangján suttogva válaszoltam: ”szeretlek”. Mire a Csongor nyers arroganciával- hülye vagy!-, de a sivatag annyira lefoglalt, hogy nem volt kedvem magyarázkodni. A Csongor értetlenkedve nézett, de én már ismét a sivatagot csodáltam és vártam újra, hogy hozzám szóljon, de már nem hallottam többé. Szomorúan, vádlón néztem a Csongorra, Ő meg undorodva rám.
Szóval egy kicsit lelazultam, végre nem a majré dolgozott bennem. Azt hiszem, mind a ketten jól éreztük magunkat, és jó volt már Jordánia enyhén rózsaszínű tájai felett hasítani az élénk kék eget. A kis Lúciánk biztos jól mutatott volna egy fotón a szép sárga színével.

Jordánia közepén jártunk, mikor a Csongorral volt egy kis nézeteltérésünk a rádiózás miatt. Azért, hogy jobban halljon engem lehalkítottam a rádiónkat és úgy felejtettük kb. egy fél órát. Gondolom a Jordán irányító kereshetett minket, hogy átadjon a szaúdi irányítónak, de mi nem hallottuk meg. Csak akkor döbbentünk rá mikor a Csongornak mondtam, hogy jelentse, hogy elértük a szaúdi határt. Ekkor már nem hallottak minket a Jordánok és a szaúdi irányítókkal sem tudtuk felvenni a kapcsolatot. Ott voltunk a sivatag felett magányosan így léptünk be Szaúdba. Ilyenkor, ha nincs rádió összeköttetés a repülési terv szerint kell folytatni az útvonalat. Ez három órán keresztül tartott, amit a Csongorral feszülten éltünk meg, mert vízumunk sem volt, és nem igazán tudtuk, hogy most a rádiónk krepált be vagy a távolság olyan nagy, hogy emiatt nincs vételünk.
Végre Tabuk előtt vették  az adásunkat és megkönnyebbültünk. A torony feltette az első kérdést: mi az utazásunk célja? Válasz: leszállás, tankolás, tranzit. A második kérdés: van-e VIP / nagyon fontos személy/ a fedélzeten?  Csongor válasza: nem tudom száz százalékosan megerősíteni. Erre nagyon ideges lettem és mondtam a Csongornak, hogy mi a meghívás alapján biztos, hogy VIP-ik vagyunk, de láttam, hogy zavarban van. Erre én is átgondoltam, majd közöltem a toronnyal szó szerint: a herceg meghívott vendégei vagyunk. Több kérdés nem volt, csak szépen leirányítottak és megérkeztünk TABUKBA.
Mikor leparkoltunk az apronon mindjárt érkeztek a kiszolgáló emberek és nem győztük mondani: “no handling”!!! Amit hála a jó égnek el is fogadtak, majd jött az emigrációs tiszt és a Csongor megint határozatlanul azt mondta, hogy rajta kell, hogy legyünk a herceg listáján. Én meg ismét azt mondtam, hogy a herceg vendégei vagyunk, mert nem akartam, hogy lássák rajtunk a határozatlanságot.
Eltelt valamennyi idő, a Lúciát lecsekkoltuk, megsimogattuk, majd jött egy civil, hogy bevissz minket a reptér igazgatójához. Öt perc múlva már szemben ültünk egy szigorú tekintetű abajával, (vagy mivel) a reptérigazgatóval és várta a magyarázatott, hogy mit keresünk itt? Ugye a helyzet eléggé világos volt: sajnos berepültünk 500 kilométert, bambán ülünk, hogy mennénk tovább is, de  kurvára nincsen vízumunk. Talán még időt sem kaptunk volna alapesetben arra, hogy egy kicsit összebarátkozzunk a zord tisztekkel, ha nem hajtogatjuk, hogy mi a hercegi meghívásra jöttünk és csak valami tévedés történhetett. Valószínűleg nem mindennap hivatkoznak az illegális bevándorlók a hercegre - mert ha nincsen alapja, akkor ezt itt nem nagyon díjazzák. Ezt gondolta a tiszt is, hogy ilyen hülyék nem lehetünk. Később mikorra kiderült, hogy a magyarázataink enyhén alaptalanok, már szerencsére összebarátkoztunk egy kicsit és már ő is a számunkra kellemesebb megoldásokat kereste. Beigazolódott a régi igazság, hogy aki időt nyer, az életet nyer. Mondtuk neki, hogy szeretnénk felhívni Tóth László ismerősünket, amit készségesen megengedett. A Lacit hamar hívtam, majd közöltem vele, hogy Tabukban vagyunk és igazoljon le bennünket. Mire az volt a válasza, hogy sajnos nem tudta elintézni, hogy felkerüljünk a herceg listájára, de várjunk türelemmel mert intézkedik. Na mondtam: ez betojás!- majd odaadtam a telefont az igazgatónak / Mr.Abdessatir Gh.Al-Dhwihi/.
Abdessatir Úr nem lett nyugodtabb a Lacival való beszélgetés után. Egy órás magyarázkodás múlva a herceg titkára felhívta és közölte, hogy nem vagyunk a listán, amitől mindenki még idegesebb lett. Szerencsénkre, vagy Allah akaratából a reptér-parancsnok egy igazi úriember volt. Szó szerint adott egy házat a reptér mellett, feltöltette a hűtőnket és meghívott egy kiadós vacsorára, majd megtankolta a Lúciát és másnap reggelre elengedett minket Jeddába. Hálásan köszönjük Mr. Abdessatir. Sok „mindent” tudnék még írni, de most még nem írhatom meg, mert meg Szaúdban vagyunk!

November20, 19. napTabukból Jeddahba.

Reggel hatkor keltünk, és már jött is éretünk a reptér igazgató titkára, hogy kivigyen minket a Lúciánkhoz. Nem sokat tököltünk, csak azon gondolkoztunk, hogy lemenjünk-e Jeddába, vagy Gassimba, de mivel nem volt vízumunk Jeddára esett a választás. Telefonálni nem tudtunk a Lacinak mert a mobilunk Szaúdban nem működött.
A reptérigazgató megígérte, hogy a Lacit felhívja, hogy érkezünk hozzá. Az utunk Tabukból hat óra volt és nem is tudom ragozni, hogy ismét milyen szép helyeken repültünk át. Nem voltunk biztosak benne, hogy egyhuzamban le tudunk repülni, ezért tervbe vettük, hogy Jeddah előtt leszállunk egy reptéren. Hála Allahnak erre nem volt szükség. Megérkeztünk és beálltunk a magángépek apronjára. Ezen az apronon nagyon gazdag  emberek gépei álltak, köztük a herceg gépei is. A magángépek között több Boeing 747-es is volt
Képzelhetitek, amikor beálltunk a mi kis Lúciánkkal hogy nézett ki közöttük. Egy porszem volt csak, de mi büszkék voltunk rá. Mert ugye azt mondják: nem a "méret” számit, ha nem az, hogy milyen „játékos". Hát a miénk elég játékosnak tűnt! Leparkoláskor a szokásos handling-esek siettek a segítségünkre, de már gondolom ismeritek a válaszunkat. Hozzátettem, hogy a barátunk Flight Manager és mindjárt jön értünk. Le is koptak azonnal, mert nagyon komolynak tűntünk és nem tudták hova „tegyenek” minket. Mi nem voltunk jó hangulatban, nagyon majréztunk, hogyha most elkapnak minket az emigrációs tisztek, akkor biztos nagy balhét rendeznek a tiszteletünkre. El sem tudom képzelni, hogy milyen ellátást kaptunk volna ebben a zárt országban. Mondtam is a Csongornak, hogy hagyjuk a batyuinkat a gépben, de Ő erősködött, hogy vigyük magunkkal, mert ha tényleg sikerül kijutni, akkor nagy szükségünk lesz rá. Egyetértettem és nekivágtunk a lehetetlennek tűnő nagy átjutásnak. Miközben haladtunk a terminál épület felé megbeszéltük, hogy csak annyit mondunk, hogy Tabukból jöttünk és talán így nem kérik az útleveleinket. Nyugodt arccal és kedves tekintettel léptünk be a terminálba, ahol mindjárt meg is állítottak minket. A csomagjainkat leellenőrizték, mi pedig kérdés nélkül mondtuk, hogy tabuki reptérről repültünk ide. Szó nélkül utunkra engedtek. Természetes lazasággal haladtunk tovább és próbáltunk kijutni az épületből, de hamar megállítottak, amitől tele is lett a gatyánk. Szerencsénkre csak megkérdezték, hogy miben segíthetnek. Én a klotyó felől érdeklődtem, a Csongor meg a taxi lehetőségről érdeklődött. Letámadtam a mellékhelységet, és a kézmosásnál megláttam magam a tükörben, ahol farkasszemet néztem magammal és nem hittem el, hogy ez velem történik velem. Sajnos megállapíthattam, hogy ez  itt a jelen: én vagyok és nem más, nem egy rohadt akció filmet nézek, hanem a valóság színpadára tévedtem és tovább kell játszani ha nem akarom, hogy kiújuljon a klausztrofóbiám egy szaúdi börtönben. Most igazán alakítanom kell! Megpacskoltam a képem, vettem egy mély levegőt, hogy egy kellemes benyomású pali képét erőszakoljam a szőrös nyúzott fejemre és határozott testtartással kiléptem a budi ajtón. A terminál épület nem volt nagy így a Csongort megtaláltam egy pillanat alatt. Már tágra nyílt szemekkel várt és alig várta, hogy mondhassa a jó hírt, hogy a Laci nem jött értünk és telefonálni sem tud, de egy kedves arab úr felajánlotta, hogy elvisz minket a saját kocsiján a terminál épülete elé, ahol foghatunk magunknak taxit.
Közben odasúgta a fülembe: tudod hogy mi most súlyosan törvényt sértettünk? Megnéztem magamnak a Csongort egy életre és láttam a palin, hogy full perverz. A szemei aggódást színleltek, de mögötte tisztán láttam az ördög képét, amint elönti az arcát a kéjes izgalom. Röviden odasúgtam: takarodj! Éreztem, hogy már nem sokáig bírom ezeket az izgalmakat, fáradt voltam de még lett volna erőm a Lacit megagyalni. Na de nem lehetek ilyen, tudtam, hogy Ő tényleg segíteni akart nekünk. Igen! de akkor most hol a fenében van?!
Az arab úr átvitt minket, akinek hálásan megköszöntük fáradtságát. Ő meg is jegyezte, hogy ez a minket kiszolgáló handlig-esek dolga lett volna, amire mi csak együttérzést színlelve igennel bólogattunk. majd elhajtott. Egyedül voltunk egy abszolút idegen bolygón, és nem tudtuk, hogy mikor kérdezi meg egy rendőr, hogy kik vagyunk, honnan érkeztünk. Féltünk valaki beköp minket, ha sokáig toporgunk a terminál előtt. Még Damaszkuszban váltottunk szaúdi (akármit), de nem volt aprónk telefonálni, ezért a büfében vásároltunk egy szendvicset és üdítőt. Én törtem egy darabot a szendvicsből és szépen lassan majszolni kezdtem. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy most nagy hülyeséget csináltunk, mert RAMADÁN van és az arabok ilyenkor nem, hogy nem étkeznek de még vizet sem ihatnak reggeltől estig. Láttam már, hogy észre vették és nagyon furcsállnak minket. Gyorsan felismertük a helyzetet és tudtuk, hogy bármikor lekapcsolhatnak ezért a vallási rendőrök, mert nyilvános helyen nem lehet még a nem muszlinoknak sem enni, sem inni, és dohányozni sem!!! Mivel már volt aprónk a Csongor elment telefonálni, de sajna a Laci ki volt kapcsolva. Na ez k…a jó! Gondoltam a pali nem vállal be minket, pedig megígérte hogyha lekapcsolnak minket, valahogy majdcsak kihoz. Úgy éreztem, hogy rendesen átverték a fejünket. Próbáld meg újra hívni!- ismételgettem magamnak. Újra egyedül maradtam a batyuinkkal és az előttem járkáló vallási rendőröktől tartottam, de még bíztam, hogy a maszk amit magamra kölcsönöztem nem gyűrődött össze és még mindig a kellemes, kiegyensúlyozott ember benyomását keltem. Minden másodperc egy évnek tűnt... Láttam, hogy a Csongor boldogan jön. Már „tiszták” voltak a szemei, nem láttam már mögötte a „potya” utasunkat. Boldogan közölte a jó hírt: Jön értünk a LACI!!!
A Laci harminc perc múlva megjött és azonnal megismert minket. Annak ellenére, hogy még soha nem találkoztunk. Gondolom eléggé kirívóak lehettünk a sok  fehér hálóinges ember között. Megkönnyebbülve vágódtunk be a dzsipjébe és csak pár perc múlva mutatkoztunk be neki és a feleségének. Jól megnéztem magamnak
ezt az embert és nem tudtam, hogy hova tegyem. Most már levettem az álarcomat, amit oly nehezen tudtam magamra erőszakolni. Laci nagy segítséget tett nekünk de azért megkérdeztem, hogy miért nem jött értünk. Azt válaszolta, hogy az üzenetet nem adták át neki. Kicsit kételkedtem a válaszában, pedig szerettem volna hinni
neki. Nem értettem a feleségét miért hozta el. Tudta, hogy nem voltunk egyszerű eset. De akkor miért hozta magával? Később amikor este vacsorázni vitt minket, megtudtam, hogy ez egy helyi furfang. Ugyanis ebben az országban, ha nő ül az autóban nem állíthatja meg a rendőr a kocsit semmilyen célból. Ezt a törvényt a nők védelmében hozták, ami most nagyon jól jött nekünk.
Megérkeztünk az irodájához, ami arról árulkodott, hogy ez a fickó nagyon belenyúlt a jó világba. Kezdett a bizalmam helyreállni és biztatóan néztünk a Csongorral egymásra. Jeddah legelőkelőbb negyedében voltunk egy gyönyörű üveg irodaház előtt, amelynek az egyik emeletén helyezkedtek el az irodái. Mivel több is volt, mondtam is neki: te nagyon gazdag vagy, vagy nagy szélhámos! - amin közösen mosolyogtunk. Mikor beléptünk az irodába mindjárt egyik régi barátom köszöntött minket, Veisz Tomi aki szintén a Balaton északi partján utasokat  reptet nyaranta. Nagyon kedvesen fogadott minket, de hamar felcseszte az idegemet amikor elkezdte mondani, hogy nem gondolta volna, hogy idáig eljutunk. Nem fogadott volna ránk egy garast sem.  Sőt csodálkozik rajta, hogy még nem történt bajunk. Nem tudtam , hogy ezt bóknak fogjam fel, vagy rosszindulatnak, amitől egy kicsit szarul éreztem magam. Ennyi szar után ideges lettem. Majd azzal folytatta, hogy otthon milyen rossz hírünk van. A „sajtó” is ki van ránk bukva, meg a többi pilóta is csupa szart mond rólunk. Nekem több se kellett és a Lacit kérdeztem, hogy ez igaz-e. Ő csak annyit tudott, hogy az RTL KLUB ki van akadva, mert az indulás előtt interjút adtam a TV 2-nek is.  De hol a gond? A CNN-nek és még sok tévének is adtam. Az RTL Klub-nak csak az útról készült anyag vetítésének a elsődlegességében állapodtam meg. Azt is csak szóban és semmi pénzt nem kaptam érte!!!!!! Láttam, hogy a pofátlan nyíltságommal szarba hoztam a kedves Tomi barátomat és a helyzet eléggé égő volt. De nem nekem. Hát igen, ha arrogáns vagyok, az a haverok szerint rosszabb, mint ha szülőznék! Éreztem, hogy elszaladt alólam a paci és tényleg szar helyzet alakult ki. Mindenki próbált kedveskedni, ami jól esett, de ez csak egy mentőöv volt.
Hamarosan otthagytuk az irodát a Laci és elvitt minket egy luxus szállodába, de sajna a portás kérte az útlevelünket, amit nem adtunk oda, mert a vízumot is kérte. Így jutottunk el a Tomi és Szabó Péter barátunk Kompand-ban lévő házába, amit a Laci bérelt nekik. Péterről annyit kell tudni, hogy Ő vezeti a siklóernyő szakosztályt Edina feleségével együtt. A Tomi meg a motorossárkány szakosztályt amely egyesületnek a neve:  JEDDA AVIATON CLUB.  Ez egyben „történelmi” esemény Szaúdban, ugyanis ez az első ULTRAKÖNNYÜ repülő klub.
Szaud Arábia, Jeddában Tóth Laci irodájában
Idáig ez szigorúan tilos volt. Laci az ötletgazda és az igazgató. Ö tudta meghonosítani először ebben az országban. Hát igen! Már megint a MAGYAROK.  Ráadásul csak magyar oktatók vannak vele! Szóval egyre jobban alakul a Laci előttem,  mégis csak nagy  "szélhámos" lehet. Laciról tudni kell, hogy 35-éves, vadászpilóta volt otthon, majd a nagy leszerelések után az üzleti életben is megállta a helyét. Most már tudom, mert ezeket a sorokat már Dubaiból írom, tehát múlt időben. Szóval egy olyan emberrel találkoztam, aki előtt leveszem az Ausztrál kalapomat. Nem felejtett el magyarnak lenni és nem felejtette el a kis embereket, a barátait. Pedig nagyon elfoglalt és tényleg komoly nehézségei vannak, amivel bátran szembenéz egy igazi vadászpilótához méltóan. Ennyi dicséret elég. Még
a végén, ha olvassa ezeket a sorokat annyira meghatódik magától, hogy elsírja magát. Az pedig nálunk nem divat. 20.-án érkeztünk és már 23-dika van, de még mindig nem kaptuk meg Budapestről a második útlevelünket amelybe a budapesti szaúdi követség beragasztotta a vízumunkat. Már kezdtük unni a bizonytalanságot annak ellenére, hogy a Laci elvitt búvárkodni a Vörös tengerre a francia barátaihoz, akik nagy érdeklődést tanúsítottak irántunk. Ez komoly vendéglátásban nyilvánult meg részükről, és ráadásul nagy tisztelettel hallgatták a kalandjainkat. A félelem, hogy  igazoltatnak egy kissé rontotta a kedélyállapotunkat, de viccesen adtuk elő magunkat. Pedig ez rohadtul nem volt az.
Eljött a nap, és a Laci telefonált, hogy megérkeztek az útlevelek. Minden Rendben, már intézkedik, hogy be legyünk léptetve. Nem volt egyszerű nekünk sem, de erről többet nem írhatok. Pedig jó story lenne, ennyi.
Sok mindent tanultunk a helyi törvényekről, köztük a legérdekesebbeket említem csak meg. Itt van a lopás vétsége, amiről eddig azt hittem, hogy mivel ez belesik ez emberi tulajdonságainkhoz tartozó „természetes” cselekedetbe, sok félkezű arabot fogok, majd látni.
Ez így nem igaz! Csak elrettentésül a nyilvánosság előtt évente egy-két kezet vágnak le.  A nyakazást is kedvelik, de ezt komolyabb vétségért szolgáltatják. Jó show  lehet mi?! Képzeljétek el mekkora kaland lenne az utazási irodáknak egy ilyen útra megszervezni az utazást, de sajna turista vízumot nem adnak ki, így a sok dilis perverz  csak a nagymenő amerikai horror filmeken csámcsoghat. Márpedig ez olyan lehet szegénykéimnek, mint ha kotongumival szeretkeznénk.
Szóval komolyra fordítva a véleményemet, a dolog működik. Lopások nagyon ritkán fordulnak elő, azt is inkább a szegényebb országból származó emberkék követik el. A büntetést bármilyen formáját elkerülheted, ha bebizonyítod, hogy azért loptál, mert éheztél! Nagy hülyeséget követünk el, mikor mosolygunk a törvényeiken és kritizáljuk, mielőtt próbálnánk megérteni őket. Ha bemész egy étterembe tájékozódj, hogy mikor van imádkozás, mert az imádkozás alatt az ajtókat bezárják és se ki, se be kb. 40 percig. A csadort a nők az étteremben nem vehetik le, úgy kell nekik enni idegenek előtt, hogy az arcát idegen férfi ne láthassa meg. Ügyes kis csajok lehetnek mi? Na azért van mentség, az éttermek úgy vannak kialakítva, hogy vannak a családoknak vagy társaságoknak külön elszeparált asztalok. A családtagok, barátok előtt a nők levehetik a csadort.
Nők autót nem vezethetnek. Már megint egy törvény ami szimpatikusnak tűnik!!! Na, most elvágtam magam, rossz vicc volt, elnézést a hölgyektől. A muszlin nők nagyon szeretik a divatot, és higgyétek el a legdivatosabb és a legdrágább holmikban járnak. Az áruházak öntik a legdivatosabb cuccokat. A fekete csador alatt divatos szekszbombák sétálnak. Amit csak el tudsz képzelni egy szekszis nőről azt itt megtalálhatod. De lehet, hogy a fejed  a porba hullik, vagy inkább a kerámia lapozott emelvényre, ahol a kivégzéseket tartják. Lefilmeztem, a tévében láthatjátok majd. Hogy honnan tudom, hogy a nők ilyen csinosan öltöznek? A barátaim mesélték, de nekem is volt alkalmam néha az egészen véletlenül fellebbent csador alá látnom. Nem mondom, láttam egy-két dolgot. A nők itt is rafináltak, élvezik ha csodálják őket. Én mondom, ez a csador nagyon jó ötlet, szerintem a nők otthon Magyarországon próbálják ki. Tuti siker. A haverok szerint többet ér mint a viagra. Különben az itteni nők erőltetik a csadort mert a férjeik így nem nézegethetik a csajokat az utcán. Nem rossz mi?
Szaúd-Arábiai élményeinket még írhatnám Ausztrálig, de most már befejezem, mert nem marad idő a többi beszámolóra. Még annyit, hogy itt az ( mert ezt már innét írom) Arab Emirátusban, Dubaiban a nők némelyike eléggé lengén hordja, szerintünk csak a pasikat húzzák vele.
Fáradt vagyok,  itt ülök egy dubai hotelben az erkélyen és már negyed öt van. Nincs időm semmire, túl rövidek a napok. Nagyon sok elintéznivaló van és ismét fáradtan kelek. Most leléptem. Arábiával még folytatom, de már csak röviden............




November 20-27Jeddah

Jeddában vagyunk. A napok teljesen összefolytak, nem tudom, hogy milyen napot írunk, de nem is érdekes... valahogy belefolytunk az itteni hétköznapokba és megszokott lett körülöttünk minden. Miután elrendeződtek az útlevél problémáink, ez a mostani nagy nyugalom kezd nagyon unalmassá válni, pedig azelőtt hányszor kívántam magamnak, hogy egy kicsit unatkozhassak. Most itt van, tessék! Na ne, ez nekem nem kell! Nem elég, hogy nincsenek kocsmák, se mozi és még sorolhatnám, hogy mik nincsenek - elég volt! Tovább akarunk menni az utunkon! Idejövetelünkkor megígértük Lacinak, hogy részt veszünk Szaúd első, „történelmi jelentőségű” ultrakönnyű légibemutatóján, amit Laci saját klubjának keretében szervez december 5-től! A Főherceg azonban csak azt akarta, hogy a motorossárkányok és a hozzá hasonló könnyű repülő szerkezetek vegyenek részt a légi bemutatón. A mi kis Lúciánk is ultrakönnyű, de merevszárnyú és ez már repülőgép. Ezt már nem vállalta be a Főherceg sem, mert ez szigorúan tilos mutatvány volt Szaúdban - tegnapelőttig. Megismerkedtünk nagyon fontos emberekkel, akik megkedveltek minket. Ez mondjuk betudható annak is, hogy mindenki jól ismerte a bejutási sztorinkat, amin a Főherceg titkára is jót mulatott. Ő felkért bennünket, hogy vegyünk részt a „történelmi jelentőségű” légi bemutatón. Mekkora megtiszteltetés, hogy ilyen problémák ellenére meghívást ajánlott fel! Csongorral egymásra néztünk, hogy most mi legyen?! Mi már lemondtunk a részvételről és beleéltük magunkat az indulásba. Végül mosolyogva megköszöntük a meghívást, és kértük, hogy másnap válaszolhassunk, amit ő megértően fogadott. Hosszú gondolkodás után másnap úgy döntöttünk, hogy menni akarunk, mert így is sok időt vesztettünk Meglehetősen nehéz volt erre az elhatározásra jutni, mivel Laci felajánlott egy tengerparti házat és búvárfelszereléseket, motorcsónakot, meg amit még sorolhatnék reggelig. Azért is vérzett a szívünk, mert ráadásul  Magyarországról a  pilóta haverok  három nap múlva érkeznek.  Egész életemben a Vörös-tengerben akartam merülni! A múltkori merülés után lett is volna kedvünk folytatni mindennap. Sajnálkozva közöltük Lacival a döntésünket, amit megértően tudomásul vett. Éreztük, hogy nem esett jól neki, mi is nagyon sajnáltuk. Lacit nem győzzük dicsérni, mindig nagyon figyelmes volt velünk. Erre csak egy példa: Csongornak volt a szülinapja, (hogy hányadik, azt nem írom le, mert már ennyi idős korban egy férfinak sem illik a korát emlegetni) ezért Laci elvitt minket abba a Hiltonba, ami állítólag a legnagyobb a láncolatban. Keleties stílusban élvezhettük a születésnapi vacsorát. Én annyira keletisen éreztem magam, hogy kaja után be is ájultam az asztal mellett vízszintesen. Most nehogy azt gondoljátok, hogy bunkó voltam! Ez itt teljesen normális, de ezekre a könyvemben bővebben is kitérek majd, mert rámszóltak a pesti ügyészségről, hogy ne lőjek le minden poént.
Remélem, hogy jól fog elsülni a légi bemutató és büszkén fogjuk emlegetni, hogy mi magyarok voltunk az elsők ebben a furcsa és kedves országban, hát még ha mi is ott lettünk volna!
26-án reggel indultunk tovább, a kompandhoz rendeltük a taxit előző nap és az is ébresztett minket, mert elaludtunk. Annyira mehetnékünk volt, hogy az utazási láz miatt későn aludtunk el, kb. fél háromkor és fél ötkor már keltünk is. Hát eléggé meg voltunk rogyva... Láttam a taxison, hogy nagyon feszült, de szegénykém nem mert szólni. Természetesen a Csongorra ismét kellett várni. Én a taxiban vártam meg, gondoltam, hogy a taxis így majd megnyugszik, de beszólt, hogy nemsokára imádkoznia kell, amitől meg én lettem azonnal ideges, de nem mertem kimutatni. Tudtam, hogy Csongor nem fog hamar végezi. Végül nagy nehezen sikerült elindulni. Láttam a taxison, hogy nagyon izgatott, folyamatosan az óráját nézegette. Tudtam, hogy gáz van, mert ha itt az ideje az imádkozásnak, azonnal félreáll és nem lesz a korai indulásunkból semmi, pedig kilencszáz kilométeres repülést terveztünk. Próbáltam viccesen látni a helyzetet, de amikor arra gondoltam, hogy a késői indulás miatt egy napot csúsztatni kell, elszállt a humorérzékem és szolidárisan izgultam a sofőrrel. Kiderült, hogy nem ismeri és nem is találja a „nagymenők” terminálját. Mindenáron erősködött, hogy az utasok termináljához vigyen minket, de nem beszélt angolul, csak idegesen kapkodva hadart valamit arabul. Lelki szemeimmel már láttam, hogy a pasas félreáll és legalább harminc percet  imádkozik, miközben mi megértően várakozunk. Szerencsére ima előtt elértük a terminálunkat és megkönnyebbülve búcsúztunk el barátunktól. Még visszanéztem, hogy minden rendben-e, de ekkor már kelet felé nézve imával köszöntötte a napot.
Indulás Ryadh-ba

November 27-30 Ryadh Szaud Arábia

Megkönnyebbülve hagytuk el a várost. Úgy éreztük, hogy egy nagy teher után vagyunk és az előbbre jutásunk javára írtuk. Az idő most is szép volt, megnyugodva éreztük magunkat. Az úton nem volt semmi különös a megszokott magasságunkon haladtunk 7500 lábon. Ryadh előtt terveztük, hogy leszállunk tankolni egy olajfúró torony repterén, de nem volt szükség rá mert az üzemanyagunk kitartott Ryadh-ig. Így sikerült 900 km-tert megtenni hat és fél óra alatt, aminek borzalmasan örültünk. Előtte úgy gondoltuk, hogy tankolunk és még aznap oda érünk Dammamba, ami 360 km-re volt. Miután megérkeztünk mindjárt a repülés előkészítőbe siettünk és közöltük, hogy csak tankolni szeretnénk és már mennénk is tovább. Itt láttuk, hogy valami hibázik és nem igazán örültek nekünk. Féltem, hogy már megint valami bajt csináltunk.. Jött egy pizsamás ember és közölte, hogy fizessünk háromszáz dollárt és tankolhatunk. A Csongorral összenéztünk és tudtuk, hogy ezt nekünk nem kell fizetni, mert akkor már a szaúdi tarifákat, csak ezek itt nem szoktak ilyen kis gépet kezelni. A részletekkel most nem untatok senkit a lényeg, hogy  a Csongor elkezdett vitatkozni és lobogtatta a kezében lévő szaúdi szabályzatokat. Heves vitatkozás alakult ki, a szolgálat azt hitte, hogy nem akarunk fizetni, mi meg azt hittük, hogy ostobák és nem értik meg a ránk eső szabályzatokat. Azt hiszem, hogy van  valaki odafent aki minden egyes reptérre szervezi nekünk a bulikat. Nem baj!- csak a vége mindig happy end legyen.
Ott tartottunk, hogy a Csongor egyfolytában vitatkozott. Annyira harcolt, hogy tudtam, hogy minden egyes kiejtett szava egy-egy dolcsiba kerül. Végül azért bebizonyította a maga igazát, amit el is fogadtak. Ettől függetlenül nekünk akkor is fizetni kellett, mert a biztonsági  illeték az kötelező. A lényege a dolgoknak az volt, hogy el is tekinthettek volna tőle, de  valahogy nem „jókor” érkeztünk meg és idegesek lettek tőlünk. Sajnos fizetni kellett.
Voltak ott rendes emberek is akik megkínáltak étellel, és egy pedig meghívott a saját házába, hogy ne kelljen még azt se kifizetni. Khalednek hívták a vendéglátónkat, aki handling-es volt és mint ahogy  később elmondta, Ö akart  minket ingyen szervizelni, mert annyira megtetszett neki a Lúcsiánk. Nagy sajnálatunkra a többiek nem engedték meg neki. Khaled este féltizenegykor jött vissza értünk, beültünk a kocsijába, majd elvitt minket kávézni és szállást keresni. Sajnálkozott, hogy a kollegái ilyen bunkók voltak és nem értette a helyzetet. Én tudtam, hogy mi volt az amin kiakadtak, de ezt még nem írhatom meg és a Csongor sem tudhatja meg.
Másnap kifizettük a biztonsági illetéket és lekértük a meteo-t, majd ismét megörültünk mert hátszelet jósoltak. Így nagy esélyünk volt, hogy egyhuzamban lerepüljünk Dubaiba ami 1000 km-erre volt. Ebből kb. 300 km-er sivatag, 700 km-er tenger amit végül hat és fél óra  alatt tettünk meg.
Még az Arab öböl felett voltunk amikor a dubai-i irányító megkérdezte a berepülési engedély számunkat., Ezt nem tudtunk beolvasni mert nem volt, a leadott repülési tervünkre hivatkoztunk. Az irányító közölte, hogy nem tud beengedni engedély nélkül. Ettől mi már nem voltunk megijedve mert megszoktuk, hogy velünk csak a gond van. Megkérdeztük, hogy mit csináljunk mert kb. 45 percre való benzinünk van. Egy kis várakozás után közölték, hogy leszállhatunk. Leszállás előtt voltunk mikor jelentettük, hogy pálya végsőn vagyunk és vártunk a leszállás engedély kiadására. Az irányító röviden kiadta az engedélyt és közülte, hogy jó,jó, de Ö nem lát minket. Biztos nem gondolta, hogy porszemnyi  nagyságúak vagyunk a többi vasakhoz képest. Mi csak annyit közöltünk tájékoztatásul, hogy semmi gond, túl picik vagyunk.. Jelentettük, hogy a leszállást végrehajtottuk, majd utasított, hogy guruljunk a torony elé. Tudtuk, hogy most jön a nagy letolás és beálltunk a megadott helyre.
Mikor megláttak minket hihetetlenül megörültek nekünk. Nem is vártuk, hogy ilyen kedves fogadtatást kapunk. El kellett mesélnünk a történetünket, majd közölték velünk, hogy innentől VIP-vagyunk és szó szerint elkényeztettek minket. Vízumért sem kellett fizetni, szálódát is kerestek ami 5 csillagos volt, de ennek a töredékét kellett csak kifizetni. Hogy miért? Mert itt legalább komolyan vették a Rett Szindrómáért való repülésünket, nem úgy mint otthon. Voltak olyanok, akik azt mondták ránk, hogy milyen aljasak vagyunk, hogy pénzt szereztünk a mi kis kalandunkra. Én nem haragszom ezekre az emberekre csak sajnálni tudom őket. Az út jelentős költségeit a saját pénzünkből álljuk és nem is, akarom ezt többet hangsúlyozni. Visszatérve Dubaira három napot töltöttünk el és minden óránk a médiázásra telt el. Több komoly újságban jelentünk meg, valamint a rádióban és a tévében is nyilatkoztunk.
Dubai, indulás Pakisztánba

Elbúcsúztunk ettől a várostól  ( Dubai) amely oly nagy szeretettel fogadott be minket és komoly lehetőségeket adott nekünk. Ismét bebizonyította, hogy az arab emberek itt is csodálatos meleg szívűek. Sok barátot szereztünk magunknak és megígérték, hogy figyelemmel kísérik a missiónkat a web oldalunkon. A briefingroom-ban mikor leadtuk a repülési tervet az ügyeletes tiszt megkérdezte, hogy az ománi repülési tervünk rendben van-e? A válaszunk nem volt meggyőző és közölte, hogy ha nem kérik a visszajelzésben, akkor talán nem lesz gond az átrepüléskor sem. Pakisztánig Omán és Irán légterét kellett átrepülnünk az arab tenger felett, 750 km-ter várt ránk és tudtuk, hogy megint meg kell sértenünk egy-két szabályt, de sajnos, aki csóró annak sok hibát el kell követnie. Mi jó fiúk vagyunk!- csak az a baj, hogy a saját eszközeink nem elegek ahhoz, hogy a szabályokat betartsuk. Állandóan lekéstük a repülési engedélyeinket és ezek hosszabbítása sok időt és pénzt vesz igénybe. Gondolom otthon a légügyben most meg vannak botránkozva rajtunk, de sajnos ez egy tipikus csóró magyar expedíció! Nem baj talán az Úr megbocsátja a  mi vétkeinket.
Az út alatt nem merült fel probléma Ománt elhagytuk és hangosan imádkoztam az Úrhoz, hogy ne pottyanjunk a tengerbe. Az arab tenger felett az iráni légtérbe léptünk. Észre vettem magamon, hogy nem érzem néha a gépet, valahogy mindig megszédültem.
Mondtam a Csongornak, hogy vezessen, de egy idő után Ö is ugyanúgy megszédült. Bekapcsoltam a műhorizontot és így már ki tudtuk védeni az érzékcsalódásunkat. Azt kérdezitek, hogy mi történt? A látás nem volt jó! A tenger sima /homogén,/ a levegő párás és nem láttuk a horizontot ami egy ideig nem is gond, csak egy idő után elfáradsz, majd jön az érzék csalódás. Ezután már nem tudod, hogy a gép amit vezetsz az vízszintesen repül vagy nem. Fárasztó egyfolytában ennyit ücsörögni a gépben, de mindig találtunk magunknak munkát, ami segített az idő múlásában. Sokszor lenéztem a tengerre, mert féltem tőle és szinte úgy éreztem, hogy szemezünk egymással. Néha láttam az arcán egy-két jelentős nagyságú olajfoltot amit a hajók engedhettek ki magukból. Sajnáltam is érte mert nem állt jól neki. Hihetetlen, hogy az ember mikor kiszáll az otthoni hétköznapokból mennyire rá tud csodálkozni a világra és sajátmagára is. Velem állandóan ez történik és azt hiszem most habzsolhatom a jó és a rossz élményeket.

Beléptünk Pakisztán légterébe, az irányítást szakadozva hallottuk, aki átadott minket a Gwadari reptérnek. Sok próbálkozás ellenére sem válaszolt a gwadari irányítás amitől most kissé aggódtunk. Megláttuk a repteret a sivatag közepén ahol nem láttunk semmi mozgást. Azonnal tudtam, hogy biztos zárva van! Nem akartam elhinni, hogy ez igaz! A véd angyalkánk most más talált ki nekünk!

Nem volt mit tenni leszálltunk, majd az apronon várakoztunk. Sehol senki, semmi mozgás csak a néma holdbéli fehér sivatag, egy-két kopár bozót, két kutya, egy kecske és a porfelhő felettünk. A reptéri épületek roggyant vályog viskók voltak, szürkén, unalmasan helyezkedtek el miközben rémisztő félelmet sugalltak. Nem volt itt életnek jele, a sivatag volt az úr. Sok filmet láttam, mikor az ember meghal és azt hiszi, hogy még él majd egy idő után észreveszi, hogy Ö már csak egy szellem. Hát ez jutott azonnal az eszembe erről a helyről, majd a  Csongorra néztem, mélyen a szemébe  és elmondtam neki, a felfedezésemet, hogy szerintem valahol lezuhantuk és azt hisszük, hogy még élünk. Majd hirtelen a kezembe haraptam és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem fáj. A Csongoron láttam, hogy kinyílnak a csipái és Ö is a kezébe harapott, majd megkönnyebbülve jajdult fel. Szóval élünk és annak ellenére, hogy nagy sz...ban voltunk jó kedvünk lett és már magunkon nevettünk, hogy megint milyen hülye helyzetbe kerültünk. Közben tudtuk, hogy ez a hely nagyon veszélyes mert köztudott: ez itt a csempészek földje. Errefelé a szegénység az úr, az itteniek Iránból sok mindent csempésznek, de a legfőképp benzint. Az emberi életnek nem tudjuk mennyi értéke van itt. Nem tudtuk, hogy most mit csináljunk. A város messze volt, a repteret amúgy sem tanácsos elhagyni útlevélkezelés előtt. De ki fogja itt lekezelni? Jobb híján előkaptam a kamerát és a Csongor felkonferálta a szitunkat. Nem sokára rá megjelent egy száguldó dzsip és kipattant belőle négy ember, majd kérdőre vontak, hogy mit keresünk itt? Látták, hogy nem ijedtünk meg és mosolyogva előadtuk a helyzetet, majd megkérdeztük, hogy ők kicsodák? A reptér igazgató volt és az emberei. Állítólag láttak minket a levegőből, miközben éppen imádkoztak. Nem értették, hogy miért nem tudtak az érkezésünkről, mi meg játszottuk a ártatlanokat. Mivel látták rajtunk, hogy röhögünk az egészen, hamar megnyugodtak és kérték a berepülési engedélyünket, ami természetesen le volt járva, de ezt még nem tudták.
Az igazgató felhívta a Karachi irányítót és megnyugtatta, hogy megérkeztünk. Még mindig nem jöttek rá, hogy lejárt az  engedélyünk.
Az igazgató jó fej volt látszott rajta, hogy intelligens, segítőkész. Megkérdezte, hogy mi lesz a benzinnel mert nem lehet kapni jó minőségű  benzint a környéken csak alacsony oktánszámút. A legutóbbi kis repülőgépbe is ezt tankoltak, ami le is pottyant a felszállás után 20 km-re.
Mondtuk neki, hogy mi már felkészültünk erre a problémára és megkértük, hogy hívja fel a pakisztáni AOPA/ Repülőgép tulajdonosok és Pilóták Szövetségének/ elnökét Moshin Syed Úrat, akivel már régóta levelezünk és ígéretet tett, hogy az itt létünk alatt mindenben a segítségünkre lesz.
Az igazgató ismét elsietett telefonálni és megnyugodva közölte, hogy minden rendben van, az elnök úr elindított Karacsiból 120 liter benzinnel egy emberét, akit Hussein-nek hívtak és mérnök volt. Azt tudni kell, hogy Karacsi 550 km-re van! Mi megkérdeztük, hogy szerinte mikor ér ide Hussein úr, mire elmosolyodva közölte, hogy 24 óra minimum, mert út az nincs, a sivatag homokján kell szó szerint közlekedni. Tudtuk, hogy Karacsiból fogunk benzint kapni, amitől meg is voltunk hatódva, de arre mi sem számítottunk, hogy ilyen nehézségeket okoztunk és ilyen segítőkézséget kapunk. Az igazgató elment a városba és hamarosan megjelent kezében különböző üdítőkkel és némi étellel, majd megkérdezte, hogy vacsorára mit főzzenek: „ kérünk-e kenyeret, talán vajat is ?”. Igennel válaszoltunk. Kisvártatva kaptunk kb. két kiló kenyeret és legalább fél kiló vajat. Szerintem életemben nem ettem meg ennyi vajat. Rájöttünk, hogy ez errefelé nem mindenkinek jut az asztalara. Minket a reptérigazgató igazi vendégként kezelt. Először elkezdtük a vajat falatozni mert éhesek voltunk, aztán jött a mentőkérdés: kérünk-e csirkét csilivel? A csirke tényleg jó volt, igaz hogy egy bárddal vágták szét szegényt. Az Andorral így is kb. öt perc alatt eltüntettük, egy tányérból, kézzel.  Majd kaptunk egy szobát  szállásnak, igaz ágy nem volt benne, de hát ezért hoztunk hálózsákot. Majd jött két géppisztolyos rendőrt, állítólag testőrként kaptuk őket. Megkínáltuk őket a fél kiló vajunkból, mert nagyon nézték. Nem akartuk elhinni, amikor az egyik mondta, hogy ilyesmit még soha nem evett. Nagyon ízlett neki. Egyébként a rendőrök halál aranyosak voltak: ha bejöttek hozzánk mindig levették a cipőjüket (mi nem), mosolyogtak és kedvesen cigivel kínálgattak minket. Rendben is lett volna a szitu, a Kalasnyikovokat leszámítva. Este tíz körül jöttek meg civilben az emigrációs tisztek vagy négyen, és nagy kedvesség közepette másfél óra alatt leellenőriztek minket. Az igazgató utána közölte, hogy tudja, hogy lejárt az engedélyünk, de már összehaverkodtunk és így csak annyit mondott, hogy holnap valamit intéz az érdekünkben.
Még azt is tanácsolta a reptérigazgató, hogy zárjuk be az ajtót a szúnyogok miatt, DE KULCSRA! Kimentem, hogy megnézzem a csillagokat és elszívjak egy szivart erre a napra, de a rendőr aki jó fejnek tűnt mindig mellettem jött és vadászó tekintettel figyelte a környéket. Megkérdeztem, hogy veszélyes-e ez a hely?- amire csak bólogatott.  Nem nagyon foglalkoztam vele, megpróbáltam elhinni, hogy egyedül vagyok ebben a sivatagban és csodáltam a különösen szépen szikrázó csillagokat.
Aztán lefeküdtünk aludni, mi a szobánkban, a rendőrök meg az ajtónk elé a szabadban, a földre.

December 2., 31. nap Gwadarból- Karachiba

Már régen voltam otthon, furcsa az érzés, hogy ennyire távol vagyok Magyarországtól és furcsa, hogy egy ilyen kaland kellős közepén vagyok.
Talán nem is igaz!- csak játszunk, és ha meguntuk kilépünk a programból. Hát ez az ami sajnos nem így van és ettől egy kicsit félek. Még csak az utunk egynegyedét tettük meg és eddig is mennyi minden történt velünk. Akkor mi vár még ránk?! A válasz: kaland, kaland és megint csak kaland és kaland, majd szintén kaland, kaland......
Próbálom viccesnek látni a dolgokat, de azt is tudom, hogy ez csak egy védekező mechanizmus, ami még működőképes. Higgyétek el nem egyszerű mindig jót nevetni a bénázásainkon és toleránsnak lenni, ha valamelyikünk kiborítja a bilit. Sokan kérdezik, hogy összevesztünk-e már és hogyan viseljük el egymást? A válaszom: néha elküldjük egymást a jó büdös francba, de mivel egyikünk sem haragtartó, így azonnal megbocsátunk egymásnak. Ismerjük egymás gyengeségét és azt tudom, hogy jól kiegészítjük egymást. Remélem továbbra is jó barátok leszünk! Na ennyit a lelkizésről kezdődjön már el ez a nap is, igaz?!
Hét óra körül keltünk, a testőreink az ajtónk előtt feküdtek még. A fejük búbjáig be voltak csomagolva. Hideg volt a sivatag, sajnáltam őket. Lassan mindenki megérkezett, életre kelt ez a kopár gwadari reptér. Az igazgató megígérte, hogy gyorsan elrendezi az indulásunkat. Közben befutott a 120 liter benzinünkkel Hussein is, aki 36 órája volt úton miattunk, hogy ne kelljen az itteni szutyok benzint betankolni. Mikor meglátott azonnal megkérdezte, hogy mi vagyunk-e azok a magyarok akik miatt ennyit rázkódott a buszon majd szó szerint átölelt minket. Meghatott minket az áldozat késsége! Most tudom, hogy kételkedtek, de ez így történt! (Képzeljétek, ha leírtam volna az összes megtörtént kalandunkat - amit sajnos nem tehetek meg-, sok ember szemében én lennék  Háry János.)
Lassan, nagy kínlódások közepette a Csongor egyedül betankolta a benzint én meg elégedetten néztem, hogy hogyan kínlódik. Azt kérdezitek miért? Mert a Csonginak Szaúdban mozgáshiánya volt és belekényszerített a medencében a bunyózásba. Bordarepedéssel vesztettem megint. Pont egy éve már, hogy a másik oldalamon is okozott egy ilyen sérülést, amitől két hónapig szenvedtem. Most megismételte, baromi brutális tud lenni. A nőkkel is hasonlóan bánik, úgyhogy vigyázzanak a hölgyek, ha ismerkedni akarnak vele! Szóval ismét komoly fájdalmaim vannak. Azzal vígasztalom magam, hogy nézem amint a kannákkal egyedül szenved.
Felkészítettük a Lúciát a repülésre és vártunk az engedélyre, hogy felszállhassunk. Későn, csak  délután egy órakor tudtunk felszállni. A pakisztáni AOPA elnöke a Karacsi repülőtér igazgatójával a mi lejárt repülési engedélyünket intézték egyfolytában, amit még nekik is ennyi időbe telt. Hála nekik! Mi csupa jó emberekkel jövünk össze remélem, hogy az utunk során mindig ilyen kedves emberekkel találkozunk.
A repülés Karacsiig sima ügy volt, a megérkezéssel sem volt gondunk, habár a légügytől személyesen odajött valaki, hogy kérdőre vonjon minket az országukba történő berepülés miatt. De mi olyan kedvesen és ártatlanul adtuk elő magunkat, hogy azonnal megkedvelt minket és utána estig csak a segítségünkre volt.  Moshin úr a terminálban fogadott minket, és elmesélte, hogy miattunk utazott ezer kilométert, hogy a dolgainkat személyesen intézze, majd  miután elrendeztük dolgainkat a reptéren meghívott vacsorázni és az általa foglalt szállásra vitt minket. A szállásunk a reptérről eléggé messzinek tűnt. Lehet, hogy azért is mert Karachi nem igazán passzolt Dubai után. Túl nagy a forgalom, erős kipufogógáz érződik mindenhol és nagyon nagy az ember tömeg. Tíz millióan laknak ebben a városban és nem irigylésre méltó az életszínvonaluk. Az átlag fizetésük kb. 8000.-Ft-nak megfelelő rúpia. Legalábbis  így elsőre ezt tapasztaltuk. A buszok agyon vannak cicomázva, ami először nevetségesnek tűnt, de most már kifejezetten tetszik és ha meglátok egy kevésbé „csilicsálékkal” feldíszített buszt az már nem is tetszik. Megérkeztünk a Faran Hotelba. Normális kis szolid szálloda, egy éjszaka kb. átszámítva 4000-Ft. Egyelőre ennyi, most megyek pihizni.

December 3-6., 33-36. nap Pakisztán, Karachi

Leragadtunk Karacsiban, nem volt egyszerű négy napot elviselni ezen a helyen. Mr. Mosihn úr tiz órára jött értünk, hogy elvigyen minket a városba és a reptérre. A város központjában kerestünk egy internetező helyet, hogy a szokásos dolgainkat lerendezzük. Karacsi nehezen elviselhető, nagyon forgalmas, sötét füst borít be mindent, csatorna szag terjed minden felé és a több éve érlelődő szemét az utcákon „varázslatos” városképet formál meg az ide látogató utazónak. Ez a város a legyek mennyországa, ha légy lennék csak itt szeretnék élni! A gyerekek az utcán összebújva alszanak egymás mellett és a legyek csemegéznek rajtuk. A házak elkeserítően rondák, ápolatlanság mindenhol. Van egy mondás, hogy a város nem betegség, csak emberi állatkert. Ennyit a városról, mert jót nem tapasztaltam. Mr. Moshin úrral a reptérre kivergődtük magunkat, és megpróbáltuk a lejárt indiai engedélyünket elintézni, de Ö sem tudott ebben már segíteni. Majd benzint vett nekünk amit Ö állt!!! Nagyon rendes ember sok mindent elrendezett nekünk. Jó érzés, hogy ilyen távol az otthonunktól valaki így apáskodott felettünk, áldjuk is érte.
Mr. Moshin úrtól elbúcsúztunk du. fél háromkor, mert haza kellett repülnie. Nem semmi ember! Hatalmas cége van és mindig két rádió telefon égett a kezében. Látszott, hogy nem sok ideje van és mégis ide utazott ezer kilométert miattunk. Nagy megtiszteltetés ez számunkra, köszönjük Moshin úr!
Miután elbúcsúztunk jótevőnktől a kocsiját a sofőrjével rendelkezésünkre bocsátotta és elhajtottunk a sajtótájékoztatóra és tévé interjúra a helyi vörös félhold szervezetébe, hogy előadást tartsunk a Rett szindrómás missiónkról, amit a vöröskereszt szervezet részünkre. Nagyon megható volt a fogadtatásunk, mert itt is komoly érdeklődést váltottunk ki. A többi nap sajnos az ügyintézésekkel ment el, és nem maradt időnk, hogy jobban megismerjük az itteni érdekességeket. Valahogy nagyon lehangolódtam, nem volt kedvem már semmihez, állandóan iszonyodtam mindentől és elkeseredtem, hogy nem tudunk tovább haladni. Életemben nem volt ilyen rossz a közérzetem és nem nyeltem ennyi mocskot! A kaja sem ízlett, itt nem voltak nagy gasztronómiai csodák, így nem tudok többet írni, megbántani meg nem akarom a pakisztániakat.
Na, ez volt a hisztim, néha igen hülye voltam!  

December 7.-8. , 37.-38. napIndulás Indiába


Reggel háromkor keltünk és rohantunk a reptérre, hogy oda érjünk négy órára, mivel így lett megbeszélve előző nap.
A briefing-room-ban már vártak és a kezünkbe nyomták a meteorológia anyagot ami jóval biztatott. Előző nap akartunk indulni mert, az indiai engedély rendben volt, csak viharos erejű szél volt. Most úgy ítéltem meg, hogy minden rendben, mehetünk! Nagyon nehezen jutottunk ki a Lúciánkhoz, mert a biztonságiak már megint nem értették, hogy nekünk miért nincs ez, miért nincs az, de szerencsére volt velünk egy hivatalos kísérőnk, aki szó szerint átverekedte magát az őrökön. Néha már kételkedtem, hogy egyáltalán el tudunk repülni ebből az országból.
Sikerült a géphez érni és a benzinünket is közben meghozták amit azonnal be is tankoltam. Közben mellénk állt (alán ha húsz méterre) egy Boeing 747-es! Szóltam is a Csongornak, hogy fotózza le, de nem merte a biztonságiak miatt mert tilos. Pedig nagy látvány volt, megható látvány!
Ja, azt elfelejtettem, hogy mikor a Lúciához értünk a kísérőnk azonnal fejéhez kapott, hogy milyen pici és aranyos ez a repülő és mindjárt meg is csókolta! Nagyon boldog volt, hogy megismert minket és minket is csókolgatni kezdett. Alig bírtam betankolni annyi kérdéssel halmozott el minket. Sötétben szálltunk fel és másfél órát abban is repültünk. Nem tudom, hogy engedtek el minket, mivel mi csak nappal repülhetünk. Lehet hogy nagyon meg akartak szabadulni már tőlünk. Nekünk tetszett, mert nagy látvány volt a fényárban úszó pályáról történő elstartolás. Végre India felé haladtunk! A műszerfalat kivilágítottuk, hogy lássam a műszereket. Ekkor rögvest megfordult a fejemben, hogy ha most állna le a motor nem látnám, hogy hova tudnék leszállni. Azonnal elhessegettem ezeket a gondolatokat és jobban a Lúciára koncentráltam. Láttuk pirkadni a napot, pont a gép orránál kelt fel. Fantasztikus érzés volt, a Csongor próbált felvételeket készíteni, de szerintem a kamera nem adja vissza a látványt. Megérkeztünk Ahmadabadba! Meleg volt, melegebb mint Pakisztánban! A látás a pára miatt homályos volt, unalmasnak tűnt és szürkének. Az úti okmányainkat is három óra alatt rendezték le, bürokratikusak és lassúak. Hétszáz kilométert repültünk, fáradtak voltunk és szomjasak. Egy idő után már éreztem, hogy nem bírom a fáradságot. Ekkor még nem tudtam, hogy ez már a betegségem kezdete volt. A Csongor meg csak hangoztatta, hogy legyek már férfi és ne hagyjam el magam. Már a szállodába éréskor éreztem, hogy ebből baj lesz. Lefekvéskor éreztem, hogy fáj a fogam és elhatároztam , hogy most kihuzatom mert már nem először volt problémám vele.
Pont a mellettünk levő épületben volt egy fogorvos, gondoltam talán egy fogat csak ki tud húzni egy itteni orvos. A részleteket most nem írom le, a lényeg, hogy betömte. Visszamentem a szállóra és éreztem, hogy kezdődik a lázam. Hidegrázás kapott el és borzalmas lázálmaim voltak, a fejem és minden tagom fájt. Másnapra sem lettem jobban, de a szállóban már tudták, hogy bekrepáltam és hívtak orvost, aki mindjárt meg is állapította, hogy mi a bajom. Gyomorrontás!- mondta a doki és adott egy nagy injekciót majd orvosságot írt fel. A hasmenésem csak most kezdődött igazán és azon aggódtunk, hogy így  hogyan repülünk tovább? Maradtunk még egy napot. A Csongor ment el betankolni és megjavíttatni az ajtót, mert a szélvédő megmaródott és elpattant, mikor Gwadar-ban a tankoláskor ráfolyatta a benzint. Estére lettem jobban, de tudtam, hogy sokára lesz ennek vége. Este a Csongorral úgy döntöttünk, hogy másnap reggel elindulunk a hasmenésem ellenére.

December 9-19.Ahmedabad, India
Az éjszakám nem volt csendes és ráadásul korán keltünk, hogy ismét legyűrjünk egy szakaszt az előttünk álló útból. Nem éreztem még jól magam és féltem, hogy „nagydolgom” lesz a fedélzeten, ezért teletömtem magam gyógyszerekkel majd kiszáguldoztunk egy tuk-tuk-kal, vagy mivel.
Mondanom sem kell, hogy a korai indulásból nem lett semmi, mert a reptéri bürokrácia és a velünk való bénázások miatt csak délben tudtunk felszállni. Csak egy példa: mi már beléptünk Indiába és Nagpurba készültünk, ami az ország közepén van, akkor minek nekünk emigrációs tiszt? A választ nem tudjuk a mai napig. Ráadásul a palikámra két órát vártunk mert otthonról jött be miattunk……. és még sorolhatnám, hogy mennyi mindenen keresztül mentünk, de ez már unalmas lenne. A repülés ma is hat óra volt, az ido párás, nem sokat láttunk. Már nem voltak sivatagok, termőföldeket, erdővel borított hegyeket repültünk át és sok-sok folyót. A Csongorral nem sokat beszélgettünk csak néha vetett rám aggódó pillantásokat, hogy még bírom-e és nincsenek-e görcseim. Mire én válaszként csak mosolyogtam biztatólag, éreztem, hogy most már talán nem lesz baj. Minden betegségem ellenére rendben megérkeztünk Nagpurba. Az örömünk nem tartott sokáig mert az emigrációs tiszt megint mindenféle kérdésekkel csesztetett minket. A végén nagyon kedvesen felajánlottak nekünk a reptéren ingyen egy szobát, ahol elalhattunk éjszakára. Meg is örültünk neki, hogy milyen kedvesek. Csak a bibi az volt -mint utólag kiderült-, hogy nem mehetünk sehova és a kísérő katonánktól megtudtuk, hogy  ők az őreink. Na ez k… jó mondta a Csongor, mivel erre csak akkor jöttünk rá, amikor ki akart menni taxival a városba benzinért. Nem volt mit tenni, lefeküdtünk aludni, de hamarosan rájöttünk, hogy ebből nem lesz alvás mert a szobánk tele volt szúnyoggal, A szúnyogok egész reggelig menekültek ellenünk, mert kőkeményen ellentámadást mértünk rájuk. Nagyon véres ütközet volt és végül vesztessen hagytuk el a harcteret, miközben egyfolytában vakaróztunk és a tüdőnk is fájt már a sok cigitől. A szúnyogok nagyon kemények voltak, jól bírták a füstöt. Morcosak voltunk reggel és a fáradság uralkodott rajtunk, ami párosult nálam egy kis ideggyengeséggel, így nem voltam kedves senkihez és nagyon el voltam anyátlanodva. A toronyban ráadásul a patkányok szórakoztattak, hogy milyen otthon érzik magukat és a csomagjainkat vizsgálgatták. Kérdően néztem a vámosunkra, akinek az arcizma sem rándult meg. Azonnal kapcsoltam, hogy ez most drog vizsgálat lehet és én is fapofát vágtam. Türelmesen tudomásul vettem, hogy ez itt így szokás! És még ezután merje azt mondani valaki rám, hogy nem vagyok toleráns!
Mindenesetre a szolgálatok kedvesek voltak és meg is jegyezte az én bölcs barátom: te Andor, ezek nem az ellenségeink, legyél kedvesebb! Nyeltem egy nagyot és igazat  adtam neki.
A felszállás előtt közölték velünk, hogy nincs VFR-repülés / látva/ mert köd van, majd addig egyezkedtünk, hogy engedélyezték a  speciális látva repülést Kalkuttába, amit köszönhetünk a GPS-ünknek. Felszállás után nem is hagytak minket békén, minden percben utasításokat kaptunk és nagyon pontos végrehajtást követeltek meg.

Sajnálom, de nem tudok Indiáról írni valahogy nincs ihletem és a tapasztalataim eléggé..................Nem ismerem az országot és nincs is hajlandóságom hozzá. Ezeket a sorokat Kalkuttában írom és szenvedek már ettől az egésztől, mennék már tovább! Sajnos egyelőre nem lehet, a myanmari engedélyre kell várni és lehet, hogy itt kell lennünk két hetet is. Fóbiám van már, haza akartam menni a gyerekeimhez mert nem gondoltam, hogy ennyi szívás ellenére még csak Indiánál tartunk. Egyszer, amikor megpróbáltunk egy szakadt taxival bejutni a városba és már jó egy ideje kínlódtunk a forgalomtól, csak lépésről lépésre tudtunk előrébb jutni, akkor meg kellett állítanom a tragacsot mert annyira elegem lett az egész szenvedésből. Életemben nem szívtan be ennyi kipufogógázt és a városban uralkodó szemét szaga borzalmas élményben részesített, amitől úgy éreztem, hogy most a pokolba jutottam és most fizetek a bűneimért. A fóbiám annyira eluralkodott rajtam, hogy úgy éreztem, hogy most végez velem. Borzalmas lelki gyötrődésen mentem keresztül, így az egész Indiát és Pakisztánt elfelejthetitek, hogy most írjak róla. Majd otthon a kis szobámban megírom, de még az is lehet hogy ott sem. Ezeket a sorokat 18-án írom és úgy néz ki, hogy talán holnap elindulunk Bangladesbe. Nagyon remélem, hogy így lesz, mert már 11-napja szenvedek a helytől is, meg a betegségemtől is, ez a hely a pusztulást hozza rám!!!!!!!!!!!!!!!
Most mondja  a Csongor, hogy mehetünk be a központba, a BBC  interjúra, na még a végén lesz miről írnom!
Nagy nehezen bejutottunk a BBC-be ahol nagyon érdeklődően fogadtak, majd közölték, hogy annyira érdekes a témánk, hogy mindenképpen ide rendelnek még egy-pár tévét és újságírókat, hogy interjúkat készítsenek velünk. Megkérdezték, hogy meddig érünk rá? A Csongor felhívta a myanmari légügyet és láttam az arcán, hogy jó hírt kapott . Közölte, hogy holnap indulhatunk. Mindenki nagyon örült a sikerünknek, de a legboldogabb én voltam.
Az interjúkat egyfolytában adtuk estig. Főbbképpen a Csongor beszélt, mert nálam sokkal jobban tud angolul. El is csodálkoztam rajta, hogy milyen fáradhatatlanul beszél a Rett szindrómáról, a lányomról Lúciáról és természetesen rólunk. Délben érkeztünk ide és már este 9-óra volt. A vendéglátónk nagyon emberséges és jó fej volt, sokat tudott rólunk magyarokról és az „Arany csapatról”, majd fel is sorolta név szerint Puskás öcsitől kezdve a csapat játékosait. Ezen elcsodálkoztunk, mert ez egy olyan ország ahol az embereket a krikett köti le és nem a foci. Meg is jegyezte, hogy kapjuk össze magunkat a fociban, mert még ennyi idő után is sokan várják, hogy ismét büszkék legyenek a játékunkra. Ki gondolná, hogy lassan ötven év után is erről vagyunk híresek?
Visszatérve a missiónkra ebben az országban is komoly nyilvánosságot biztosítottunk a mi kis beteg gyerekeinknek, és igazán felemelő érzés, hogy jót cselekednünk. Ezt azért írom le, mert nemegyszer megvádoltak minket otthonról, hogy ál-humanitáriusok vagyunk. Akik ezt mondták azoknak most már be kell látniuk, hogy mi a saját eszközeinkkel komoly nyilvánosságot biztosítottunk a mi kis rett-eseinknek, és annyira belejöttünk, hogy megfogadtuk az utunk után is harcolunk értük. Biztos vagyok benne, hogy eredményt is érünk el. Itt Indiában egy milliárd ember él, ebben a városban 15 millióan élnek és mint utólag megtudtam az engedélyt is azért kaptuk meg, mert a CNN tévé komoly anyagot sugárzott a missiónkról. A Csongor annyira lelkes, hogy meg is jegyezte nekem: amire Ausztráliába érünk nagyobb nyilvánosságot csinálunk a Rett Szindrómának mint Julia Roberts. Mivel Ő a rett szindrómások fő védnöke, remélem nem sértődik meg a barátom túlzásán, ha egyáltalán elolvassa ezeket a sorokat. Julia-ról annyit kell tudni, hogy nagyon sokat dolgozik a Rett-esekért és ezt még több millió dollárral is támogatja. Hát igen, mi erre nem vagyunk képesek, de talán mi is elérünk valamit. Legfőképp ne csak beszéljünk-e problémáról, hanem az utunknak is köszönhetően legyen eredmény: jobb ellátást kapjanak a védenceink és a hozzá hasonló betegségben szenvedők. Ki tudja még, hogy mit hoz a jövő?  A múltkor is kaptunk egy orvostól Dubaiból levelet, hogy Ö szeretne a Rett szindrómás gyerekekért dolgozni és nagyon örül, hogy mi magyarok találtuk ki ezt a missiót, mert Ö nagyon szereti a magyarokat. Már csak azért is mert Budapesten végzete az orvosi tanulmányait. Szóval tényleg nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de biztos, hogy a "holnap már szebb lesz" ahogy az én igen jó barátom CHARLI énekli.
Ha sikerül végig csinálnunk az utunkat megígértettem a Charli-val, hogy az elkészülő filmünkhöz felénekel egy-két igen szép számot, remélem sikerülni fog. Na ennyit a hencegésről, úgy látszik felpörögtem, hogy már holnap indulunk Bangladesen keresztül Yangoon-ba. Alig hiszem el, hogy tényleg indulni fogunk, már olyan voltam mint egy szárnya szegett agonizáló, verdeső madár. Ezt jól meg fogalmaztam mi?!

Most, hogy így feldobódtam hajlandó vagyok egy-pár  sort írni Indiáról.
Először, is mint már írtam egy milliárdan vannak. Feltűnik, hogy nincs megoldva a szennyvíz elvezetés, a szemét telepek pedig nem léteznek!  Ezeket a tehenek, kecskék, malacok mint „hasznos” élelmet felzabálják, de sajnos így is vastagon hever az utcán a szemét aminek meglehetősen kellemetlen szaga van. Már kezdtem megszokni, mivel megszökni nem tudtam.
Szegénykéimet nem akarom bántani, mert nagyon sajnálom őket, hogy ilyen környezetben élnek. Mindezeknél még szörnyűbb az a sok nyomortelep! Amíg az ember nem látja a saját szemével elképzelni sem tudja. Én mondom, hogy hihetetlen borzalom ez az egész. Ezek az emberek ott maradtak az ősközösségben és rohadtul nem működik náluk a tisztaságért felelős génecske. Indiának van jó oldala is: az emberek kedvesek, csak aki nem tanul azt eltapossa a nyomor. A szociális szervezetek és a kormány nem tud ennyi emberre odafigyelni. A gyerekek iszonyatos számban betegek és nagy a gyermek halálozás, sokan nem élik meg a három négy éves kort. Késő estig az utcán járkálnak, koldulnak, nem fogja a kezüket senki.

Láttam gyerekeket, akik csak hét-nyolc évesek voltak és már felnőttként viselkedtek: üzleteltek, aranyosak és szépek voltak! Milyen ember lesz abból aki nem kap szeretett és már gyermekként eltartja magát? Ijesztő, hogy mik vannak a világon, elszorult a szívem.

Szóval India egy olyan hely ahol a papír az első és utána jön az ember. Úgy néz ki, hogy itt a szent tehén után a bürokrácia lett az első. Ráadásul a bürokráciájuk nevetséges őskövület, még mindig úgy működik, ahogy az angolok itt hagyták nekik a 19.-ik században. És rohadtul precízek, csak azt nem értem, hogy takarítani miért nem tanították meg  őket. Itt az emberek istenként tisztelik a bürokráciát, a papírokat, a pecsétről már nem is beszélek. Azt kérdezitek, hogy miért vagyok ilyen undok?
Mert kéthétig szenvedtünk ebben az országban és rohadt dühös vagyok rájuk. Hiába „precíz” minden amit csinálnak mégis bénák. A biztonsági szolgálatokat akkor játszathattuk volna ki amikor mi akartuk volna. Mondok egy példát: megvettük a benzint a városban és nem kértünk róla számlát, majd borzalmas tortúra után bevittük a reptérre a repülőnk alá és vártuk a vámost. Aki meg is érkezet de nagyon kiakadt, hogy miért nincs számla a behozott benzinről és addig nem engedte betankolni amíg be nem szereztünk egy papírt. Ez természetesen nem számla volt, mert utólag a benzinkútnál már nem adták ki. Egy pecsétes papír volt amitől a vámos lenyugodott és mindjárt barátságosabb lett. Betankoltunk és mindenki megkönnyebbülésére elindultunk a szakadt szállónkra. Megjegyzem, hogy senki nem nézte meg, hogy tényleg benzin van-e a kannákban. Akármit bevihettünk volna pedig nagy bürokrácián mentünk keresztül ami minimum négy órát vett igénybe! Borzalmasan elegünk volt mindenből és nem tudtunk igazán semmit csinálni a szabad időnkben, mert addigra fáradtak voltunk és mocskosak! Minden alkalommal amikor ettünk az éttermekben, patkányok erősítették a jellemünket és a tolerancia-határ értékünket. Egy hét múlva már kemények voltunk. Meg tudtam állni, hogy ne dobjam ki a taccsot az iszonyattól és a borzalmas kajáktól.
Nem tudok napra lebontott beszámolót írni, mert minden összefolyt ebben az országban. Tudom, hogy nagyon „negatív” vagyok, Biztos sok oldala van ennek az országnak ami jó és szép, de én ezekről sajna nem tudok írni, mert vagy nem volt benne részem, vagy a betegségem miatt vak voltam és így elnézést kérek a tudatlanságom miatt.
Holnap reggel fél négykor kelünk és indulunk Bangladesi leszállással Burmába, Yangoon-ba. Remélem az időjárás segítségünkre lesz.

December 19.-e. Indulás Kalkuttából Chittagongba,Banglades

Reggel fél négykor iszonyatosan rosszul ébredtünk. Négy órára a reptéren voltunk és megint elkezdődött az indulás körüli tortúránk. Nem akarom már tényleg leírni, mert hosszú lenne. A lényeg, hogy du. fél egykor sikerült felszállni és nagyon el voltunk kenodve, hogy ennyi időt vesztettünk a bürokrata rendszerük miatt. Én végig nyugodt voltam de a Csongor nagyon ideges volt, mert Ö úgy gondolta, hogy ma megérkezünk Yangoon-ba. Azt már lekéstük és csak a háromszázötven kilométerre lévő Chittagong-ig terveztük az utunkat, mivel egyfolytában nem mertünk lerepülni Yangoonba.
A repülésünk alatt nagyon tartottunk a benzin minőségétől, mert nem voltunk biztosak, hogy 92-es oktán számú. Speciális látva repülést kértek tőlünk, mert az idő párás volt és a látásunk az egyenlő volt a semmivel.
Tudtuk, hogy Chittagong-ban is köd van, mert az ottani irányítót hallottuk, hogy minden leszálló géptől megkérdezte, hogy mi a minimum leszálló látás távolsága. na még ezért is izgulhattunk, hogy eltaláljuk a repterüket. Nem elég, hogy itt majrézunk a Bengáli öböl felett a megkérdőjelezett benzin minőség miatt. Közel voltunk már Bangladeshez és „láttuk”, hogy nem lehet semmit látni. Nagyon izgultunk, hogy ennek mi lesz a vége, most aztán vakon szállhatunk le! A GPS-szel tudtam, hogy eltalálom, de ez nem szabályos és már megint szabályt sértettem, amitől még idegesebb lettem. Tudtam, hogy a bangledesiek nagyon keményen ellenőrzik a repülő és a pilóta alkalmassági papírjait az ilyen rossz látási kondíciók miatt. Azt tudjuk, hogy a Lúciánknak ehhez nincs engedélye, és ha rájönnek a turpisságunkra el nem tudom mondani, hogy milyen eljárást indítottak volna ellenem, mivel én vagyok a kapitány. Na mindegy gondoltam, és eszembe jutott, hogy megszabadultunk Indiától. Hamar meg is nyugodtam és éreztem, hogy élvezem ezt az új kihívást. Az irányítás egyfolytában adta az instrukciókat és izgultunk, hogy megértsük az angolját. Három kilométerre voltunk a reptértől és lőn világosság. A repterünk csodálatos napfényben úszott, fantasztikus látásunk volt, majd nagy örömömben átadtam a Lúciát a Csongornak, hogy hajtsa végre a megközelítést és a leszállást. Szegénykém nagy izgult mert éppen elég volt neki ez az egész kaland, de megcsinálta és ez a lényeg. Hamar leparkoltunk az appronon és már siettek is hozzánk, hogy mi ez a csodamadár. Igazán nagy tisztelettel bántak velünk. Megint muszlin országba érkeztünk és itt az utazó a szent és sérthetetlen. Tudni kell, hogy megint nem volt vízumunk, mert csak technikai leszállást hajthattunk végre tankolás céljából. Már késő délután volt, ami miatt már nem értünk volna sötétedés előtt Yangoon-ba.
Az emigrációs tiszt azt mondta, hogy a repteret  nem hagyhatjuk el, csak ha száz dolcsit kifizetünk a tranzit vízumra. Összenéztünk a Csongorral és nagyot nyeltünk, majd közöltük, hogy akkor a tranzit váróban elalszunk. Elment a tiszt és rövid idő múlva visszajött és mosolyogva  közölte, hogy Ö kienged minket a szállóhoz, de ne mondjunk senkinek semmit. Ha kérdezik, hogy kik vagyunk, csak annyit mondjunk, hogy pilóták vagyunk és holnap folytatjuk az utunkat. Na, ezen elcsodálkoztunk, hogy ez az ember mit vállal értünk és még a csibészségre is kitanít minket, hogy ne kelljen kifizetni a száz dolcsit. Nem hiszem el, hogy ilyen rendes ember létezik ezen a  világon. Az Úr most már sokszor megmutatta az arcát ezen az utunkon. Még a hideg is kirázott, hogy milyen szeretetet kaptunk. Elszorul a szívem mikor ezeket a sorokat írom és nem tudom, hogy hogyan mondjam el, hogy mit éreztünk.
Miután az utunkra engedet a tiszt, felmentünk a toronyba és ott egyeztettünk, hogy mi legyen a holnapi indulásunkkal. Sajnos ott is kiderült, hogy nincs vízumunk és most már nem tudunk kimenni, ráadásul a Lúciánknak sem volt engedélye éjszakára maradni a reptéren. Ezt az irányító tiszt elrendezte, ami neki is sok telefonjába került és a jóindulatáról biztosított minket. Ez megint jól esett és közölte, hogy menjünk vissza az emigrációra és kérjünk egy helyet, ahol talán le tudunk dőlni éjszakára. Mire visszaértünk a barátunkhoz azt mondta, hogy mivel  kiderült a turpisságunk, nem tudja tovább eltusolni. De ne féljünk, majd valamit kitalál. Láttuk, hogy gondterhelt és elment telefonálni. Mi már nagyon éhesek voltunk és álmosak is. Hosszúra nyúlt ez a nap is és elaludtunk az irodájában a széken. Kis idő múlva megjelent és közölte, hogy nincs diplomáciai kapcsolat a két országgal és ezért rohadt drága a pecsét amit be kellene ütnie, hogy elhagyjuk a repteret éjszakára. De kikönyörgött nekünk egy  engedélyt, ami 48 órás elhagyást biztosit számunkra, és szerzett egy ötcsillagos hotelt aminek csak a töredékét kell fizetni, és taxit is intézet ……..és közben csak szerényen mosolygott.
Teljesen kiborultunk, hogy milyen tiszttel hozott minket össze a sors. A Csongorral már nyelni sem tudtunk annyira meghatódva  éreztük magunkat és  emberségből már megint leckét kaptunk. Mint már annyiszor utunk alatt csak hálálkodtunk, amitől már Ő is meghatódott, majd kikísért minket a taxihoz. Mintha régi barátok lettünk volna úgy búcsúztunk el egymástól. Chittagong nagyon tiszta volt. Érdekes, pedig itt is szegény emberek laknak. Úgy látszik, hogy ez nem a szegénységen múlik.
A város kellemes kikötő város benyomását keltette és nem volt már bennem az az iszonyat érzés, amit Indiától szenvedtem el.
A szállodánk nagyon szép volt és már tudtak az érkezésünkről. Hamar elfoglaltuk a szobánkat. Egy kis idő telt el és egy elegáns úriember kopogtatott, aki illedelmesen bemutatkozott: a szállodaigazgató volt. Elmondta, hogy az emigrációs tiszt felhívta majd meghívott minket vacsorázni, amitől már csak mosolyogtunk. Közben a Csongor még adott egy interjút telefonon egy országos napilapnak és már indultunk is vacsorázni. Nagyon szimpatikus, érdeklődő, jó társalgó ember volt. Jól elbeszélgettünk és a vacsora is finom volt. Az igazgató mikor látta, hogy már fáradtak vagyunk sűrű elnézést kérve elbúcsúzott. Mi is gyorsan leléptünk a szobánkba, ami azonnali beájulással végződött.

December 20-a Banglades, Chittagongból Rangonba, Burma

Ezt az anyagot valahogy elhagytam, de jól emlékszem a részletekre.
Lapos síkságon hatalmas bonyolult kanyargós folyók tekeredtek alattunk, egyenesen bele a Bengáli öbölbe.
Sok farm volt, amin halastavak voltak kialakítva. Az itteniek a halászatból és a haltenyésztésből.
Burma felett félelmetes dzsungel hegyeket repültünk át. Sehol egy település, hatalmas szűz területek és a hirtelen kiemelkedő dzsungel borította hegyekkel, a fehér homok partjukkal, a lakatlanságukkal egyedül éreztük magunkat. Fantasztikus napos idő volt. Burma diktatórikus ország.  A kommunista neve Mianmar.
Mikor leszálltunk nem volt semmi gond, de nem is voltak kedvesek a tisztek.
Kötelező volt külföldi valutát beváltani, amit alig tudtunk elkölteni.

December 21-e Rangon
Reggel félálomba voltunk, lehetett vagy fél hét mikor nagyon hangos zenére ébredtünk. Nem értettem, hogy ez most mi lehet, de gondoltam, hogy mivel gyermekkórus énekelt és a dallama hasonlított a mi szeretett kommunista indulóinkra, mindjárt levágtam, hogy ezt most a város lakóinak ébresztőjeként nyomatták. Ez a kedves, figyelemre méltó zene az utcán felállított hangszórókból szólt, de eszméletlen hangosan.
Miután a reggeli készülődésen túl voltunk, felhívott egy újságíró hölgy, hogy interjút készítsen velünk és a Rett szindrómás védenceinkről. Az újságíró hölgy elég sok dolgot tudott a hasonló beteg gyerekekről. A szakszavakat amiket használt, sajnos túl jól ismertem, mert a kislányomnak is hasonló tünetei vannak.
Meghívott minket egy kórházba, ahol hasonló betegek voltak. A látogatást csak hétfőre tudta volna elintézni -mert ide sem könnyű bejutni-, de sajnos a repengedélyünk szerint hétfőn mennünk kellett Thaiföldre.
Most kaptam egy üzenetet, hogy az Arab Emirátusban az utunknak köszönhetően az orvosok nyomozni kezdtek és csak Abudabiban találtak 11 Rett szindrómás gyereket. A pénzt is nekiálltak gyűjteni a kezelésükre. Hát ez felemelő hír, már volt értelme az utunknak! Most már mi is nagyon kíváncsiak leszünk, hogy mit tudunk még elérni és drukkolunk a Dubbaiban élő orvos barátunknak.
Ez után az utunk után még nagyon sok munka vár ránk és remélem, hogy tényleg kézzelfogható dolgokat tudunk felmutatni. Visszatérve Burmára, itt is az emberek kedvesek és segítőkészek. A világ még is csak szép a rossz dolgaival együtt. Délután elmentünk kinyomozni, hogy hol lehet jó minőségű benzint kapni. Délután megmutatták még Yangoon egyik legnagyobb, 2500 éves templomát, ami felejthetetlen élmény volt és teljesen elhűltünk a sok formától, színektől.
Az emberek itt jól érezték magukat, imádkoztak, valaki aludt, a gyerekek játszottak. Miután jól elfáradtunk ebédelni mentünk a titkárnővel és a sofőrrel együtt, nagyon segítőkészek voltak és ami a lényeg, türelmesek.
Ebéd után visszamentünk a hotelba, mert a titkárnőnek még volt valami munkája és este jött vissza értünk, hogy elmenjünk egy sárkány hajóra vacsorázni. Az étterem nem volt hajó, csak úgy volt megépítve és a vízen állt. Erre csak akkor jöttünk rá mikor már rajta voltunk. Két sárkányból állt a törzse, mint a katamaránoknak és azon helyezkedett el a legkülönbözőbb formákban a díszes étterem. Belülről több nagy hatalmas étterem is volt és mindegyikhez tartózott egy színpad. Tulajdonképpen színházak is voltak egyben. A belépő fejenként öt dolcsi és ezért annyit ehetsz és ihatsz, amennyit nem szégyellsz. Egyfolytában népitáncokat és különböző csodálatos ázsiai dalokat adtak elő. Megkérdeztem, hogy igaz-e, hogy a Buddha gombát evett és attól halt meg. A titkárnő közölte, hogy ez nem igaz. Állítólag Buddha 80-év felett járt és disznót evett, amitől hasmenése lett és belehalt. Azt látnotok kellett volna, ahogy a csaj előadta a hasmenés jelenetet. Mivel nem értettük meg szóban így elmutogatta. Hát majdnem mi is bef....tunk a nevetéstől. Szóval én úgy tudtam, hogy Buddha viszonylag fiatalon gombát evett és attól halt meg, de itt ez a történet és én ennek jobban hiszek.
Nem mertem kihasználni, hogy teletömjem magam, mert még mindig volt India után egy kis lázam, ami néha rohamszerűen támadott le. Miután elcsendesedett minden, még utoljára körbe jártuk a "hajót" és a csillagokat nézegettem. Lehetett látni a Fiastyúkot, de a Göncölszekeret már nem láttam, mert ahhoz túl délen voltunk. Csodálkoztam is milyen jól fénylenek a csillagok, majd akkor figyeltem fel arra, hogy nem volt a városban közvilágítás. Csak a boltokban volt fény és ott is azért, mert mindenkinek volt áramtermelője. Az utcák viszont sötétek voltak. Én másnap este majdnem bele is estem egy csatorna hasadékba, mert a Csongor rohadtul kíváncsi volt az éjszakai életre, amiből nekem már elegem lett. Ezt a várost is és a Csongort is már unalmasnak találtam. Most már az utunkat is kezdtem megutálni és néha magamból is elegem lett. Sokszor úgy éreztem, hogy az otthoni dolgok jobban érdekelnek mint amiket itt látok.

December 22. vasárnap

Ma nem jelentkezet a lázam, jobban vagyok, talán tényleg erőre kapok. Tíz óra körül a titkárnővel és a sofőrrel elindultunk benzint venni. Ők már előre vettek nekünk műanyag benzines kannákat. A betankolás sima ügy volt végre, nem voltak nehézségeink, köszönhető a titkárnőnek. Még filmezni is tudtunk, pedig volt itt katonai repülés is. Összeismerkedtünk két kanadai helikopter mérnökkel, akik érdeklődően nézegették a mi kis csodamadarunkat. Elismerően vették tudomásul, hogy mi járatban vagyunk, majd meghívtak ebédelni. Én csak sört ittam, mert nagyon melegem volt. Meg is jegyezték, hogy nekem ez most a levesem és csak nevettek egy jót rajtam. Ebéd közben elmeséltük a történetünket, amit a Csongor adott elő, mert én a sok levestől és a melegtől már csak pihegtem. Ők a helikopterükkel -ami tizenkét személyes-, egy fúró tornyokhoz szállítják a munkásokat. Meséltek az itteni emberekről, akik ha a városon kívülre mennek nagyon érdeklődőek velük szemben és mindig kapnak az emberektől ajándékot. Hát igen, mi is csak jókat tudtunk mesélni és azt, hogy mennyi segítséget kaptunk az utunk alatt. Miután végeztünk az ebéddel, megmutatták a helikopterüket és elmesélték az itt tapasztaltakat, hogy mire ügyeljünk a burmai légtérben. Az internet-jüket is használhattuk, mert Burmában csak külön engedéllyel lehet az internet hálózatot használni. Késő délután volt mire elrendeztünk mindent, hogy másnap reggel el tudjunk indulni Thaiföldre. Phuket-ig szerettünk volna eljutni, de az sajnos 1100 kilométer távolságran volt légvonalban és tudtuk, hogy nekünk ezt a várost is meg kell kerülni. Kizárt dolognak tartottuk, hogy lerepüljük egyben. Ezért beterveztünk egy repteret, hogy ott majd leszállunk tankolni. Azt nem tudtuk kinyomozni, hogy kapunk-e ott benzint. Reméltem, hogy ha az idő jó lesz megpróbáljuk a phuketi repteret elérni. Későn érkeztünk vissza a hotelunkba és hamar ránk esteledet. A hotelben vacsoráztunk és lefeküdtünk aludni. Nehezen tudtunk elaludni és a GPS-szel tervezgettünk egy-két lehetőséget arra az esetre, ha nem érnénk el még azt a repteret sem ahol tankolni szerettünk volna.


December 23. Indulás Thaiföldre

Reggel a Lúciát hamar felkészítettem az útra. Nagyon alaposan lecsekkoltam, majd hangosan imádkoztam az Úrhoz, hogy most is segítsen az utunk alatt. A földi kiszolgáló mindenáron ötven dolcsit akart, mert amikor megérkeztünk megmutatta, hogy hova parkoljunk. A Csongor felkereste a főnökét, aki végül elengedte a díjat. Várnunk kellett még egy kicsit, mert a katonák repültek egy ideig.
Az irányító elküldött minket sajnos az útvonalunkkal ellentétes irányba, hogy ne repüljünk a város fölé. Egy idő után mondtam a Csongornak, hogy most csaljunk és próbáljuk legalább a kerülőt levágni, mert így nem érünk még a tankoló reptérig sem, Aggódva rábólintott és én már csaltam is le a kerülőt. Öt percre elteltével az irányítás közölte, hogy tiltott légtérben vagyunk és megadott egy új irányszöget, hogy azon hagyjuk el a légteret. Nem sokat foglalkoztunk vele, mert ebből is csaltunk, majd ráálltunk az eredeti haladási irányunkra. Irány a tenger! Az Andamán-tenger felett nem kellet a Lúciánknak emelkednie, mert hatszáz méteren és attól feljebb erős szembeszél volt. Így nem érdekelt, az irányítás, aki szerint nekünk jóval feljebb kellett volna repülni. Maradtunk a legrövidebb utunkon a nyílt víz felett, majd szembe szelet kaptunk és azonnal a partok felé repültünk. Arra gondoltam, hogy ha lejjebb süllyednénk akkor nem lenne szembeszél. Már ereszkedtünk is a víz közelébe, és lám, még volt tíz kilométeres hátszelünk is. Már csak háromszáz méteren voltunk, gondoltam, hogy az irányítás nem látja a transzponder jelünket a radarjukon, mert állandóan a pozíciónkat kérdezte.
Tudom, most felelőtlennek látszom, de sok pénzbe került volna a leszállási illeték is és biztos, hogy megint ott rohadtunk volna egy-két napot mire benzint találunk. Ha a motor leállt volna a part közelében, akkor sem biztos, hogy jobb esélyünk lett volna kényszerleszállást végrehajtani. A számításunk alapján Phuket elérhetőnek tűnt. Csak később ne kapjunk szembeszelet! Nehezen teltek az órák és olyan alacsonyan voltunk a víz felett, hogy néha bekapcsoltam a műhorizontot, mert megint hallucinációim voltak. A felhő alap is alacsony volt és alatta párás volt a levegő. Az irányítást már nem hallottuk és gondolom, hogy megkért egy felénk járó repülőt, hogy lépjen kapcsolatba velünk. Közöltük, hogy minden rendben és adtunk egy-két fals helyzetet, amitől megnyugodtak.
Háromszáz méter alatt repültünk már, amikor ismét szembe szelet kaptunk és még lejjebb ereszkedtünk. Alig voltunk a víztől már öt méterre mikor éreztük, hogy itt most békén hagy a szél és mintha motorcsónakkal száguldoztunk volna olyan érzés volt. A Csongor azonnal filmezte is, hogy milyen látvány a nyílt tengeren a semmiben haladni. Nagyon aggódtam, hogy most mindjárt befejezzük a kalandunkat és a mentőcsónakban fogom magam szidni, hogy milyen hülye voltam. Megállapítottam, hogy én világ életemben ilyen barom voltam és nem próbáltam tovább magyarázni a felelőtlenségemet. Végül is ez az út erről szól, hogy van két nem normális pilóta, aki nekivágott a világnak egy szúnyoggal, ahogy a Charli barátom nevezi a Lúciánkat. Mikor így motorcsónakáztunk, megláttunk egy halászhajót és mindjárt oda is húztunk a hajójuk mellé, mert  az árbocuk magasabban volt mint mi. Körbe repültük őket, akik szerintem nem hittek a szemüknek, hogy egy ilyen kis zümmögő mit keres itt kint a tengeren ilyen alacsonyan.
Folytattuk az utunkat, és jót röhögtünk az egész baromkodásunkon. Pár óra eltelt mikor szigeteket láttunk meg. Az eddig eltelt időből megsaccoltam, hogy mennyi benzinünk lehet még. Megnyugodva mondtuk egyszerre egymásnak, hogy jók vagyunk, most már el fogjuk érni az annyira áhított Phukettünket. A sziget fölé emelkedtünk, de csak annyira, hogy a seggünket ne érje el a dzsungel. Fantasztikus látvány volt az igazi  kőkemény  dzsungel és a hozza tartózó tengerpart látványa, amit egyfolytában filmeztünk. Nagyon sok volt belőlük hatalmas hegyekkel. Itt sem láttunk embereket, de még a nyomukat sem.
Így ment ez jó pár órán keresztül és nagyon élveztük a látványt. Egyfolytában a fejünket kapkodtuk, hogy ezt nézd meg, meg ezt is, és hogy ezt láttad-e? A GPS-ünk szerint átléptünk a Thaiföldre és már próbálkoztunk is rádió kapcsolatot  létesíteni, de sajna nem sikerült. Egy légtér volt előttünk ami korlátozás alatt volt és előtte jó lett volna az irányítást elérni. Végül ezen is átgázoltunk. Ha a madaraknak szabad, akkor nehogy nekünk a szúnyoggal ne lehessen. Elértük a partokat és az irányítás is hallott már minket. A bibi most kezdődött, záporok és zivatarok alakultak ki körülöttünk meg az ezzel járó villámlások cikáztak és ijesztgettek minket.
Bent voltunk a szárazföld felett a hegyek között és a moslék idő elzárta az utunkat. Afelhők alá ereszkedtünk és közben a zivatarokat meg a hegyeket cseleztük ki mert már a völgyekben repkedtünk és az üzemanyag rohamosan fogyott. A Csongornak még volt annyi esze, hogy felvételeket csinált mert olyan látványosan váltakoztak a zivatarok, hogy szó szerint kacsázva repültünk. Kisiettem a tenger fölé, hála az Úrnak találtunk egy völgyet, ami kivezetett. Az irányítónak a  Csongor állandón adta az irányváltásunkat, aki megértően vette tudomásul, hogy nem lesz egyszerű a bevezetésünk. A tenger felett jól lesüllyedtünk és itt már viszonylag nyugi volt. Egy alkalmas időben besunnyogtunk a reptér közelébe a hosszú falra és  a leszállási engedélyért könyörögtünk. A toronyban egy hölgy irányított, akinek nem értettük meg a beszédét vagy a nyávogását. Végül egyszerű angolsággal annyit kértünk, hogy mondja azt: yes vagy no. Ráadásul megint egy zápor közeledett felénk és azon izgultunk, hogy még előtte le tudjunk szállni. A Csongor nagy nehezen kihámozta, hogy van egy gép előttünk és azután mi jövünk. Végül megkaptuk az engedélyt a leszálláshoz és a hátszélben, mint egy sas, úgy borítottam le a Lúciánkat az égboltról és abból le is tettem a pályára. Éreztem, hogy a hátszél keményen lökdösi a Lúciát amitől tudtam, hogy ennek a menetnek nincs még vége. Az irányítótól kérdeztük, hogy hova álljunk, de nem értettük meg, mert szegénykém az angolt a saját dialektusában adta elő. Így beálltam az első alkalmatos helyre és már pattantam is ki a gépből, hogy lekötözzem, mert oltári zuhi és szél kapott el minket.Megérkeztünk Phuketre, ez hihetetlen! Nagyon boldogok vagyunk, mert ez az utunk fele és igazán örülünk, hogy mindent megúsztunk idáig.

December 24-től

Phuket! Mindig nagyon vártam, hogy már itt lehessek, mert légvonalban nézve ez az út fele Sydney-ig. Mi már több kilométert tettünk meg idáig, mivel kerültünk Szaúd felé. Ez a mi igazi karácsonyi ajándékunk és ennek köszönhetően a hit, hogy jó esélyünk van, hogy tényleg elrepüljünk Sydney-be. Ezzel az érzéssel fogadtuk a Karácsonyt. Hogy milyen volt a Karácsony? Hát nekem személy szerint nem volt karácsonyi hangulatom, a Csongorét meg nem tudom. Sok télapó csalingázott errefelé és ajándékot is osztogatott.  Mi is kaptunk kis télapót, cukorkát, csokit. A városban karácsonyi dal szólt mindenhol és igazán ünnepélyes hangulatot varázsoltak.
Phuket egy sziget. Mi az itt található Patong beachen laktunk, ami a reptérről 45 percre volt kocsival. Maga a sziget nagy és érdekes, vannak itt dzsungel, és sok vízesés. Az egyikhez egy chopper motorral elbaktattam ahol sűrű dzsungel vett körül, a bambuszok félelmetes magasságba nyúltak az égig és velük együtt a többi fa is. Itt aztán igazi nagy harc mehet a napfényért. Arra gondoltam, ha kényszert szállnánk egy ilyen dzsungelba  hány métert tudnánk tovább haladni egy óra alatt. Úgy gondolom, hogy esélytelenek lennénk és csak a szenvedésünket nyújtaná meg a pusztulásig.
Amúgy Patong nem nekem való hely, én más fajta turista vagyok, nem bírom az ilyen csicsa helyeket és nincs is erről a helyről kedvem írni. Valahogy én mindig jobban szeretem a vidéket és a természetet. Ez az ami igazán érdekes számomra. Visszatérve Phuketra a thaiföldi árakhoz képest itt minden nevetségesen drága. Itt már „ráutaztak” a turistákra és az árakat az európai árak alatt tartják egy nagyon picivel, de csak azért, hogy egy kicsit olcsóbb legyen. Most látom csak, hogy a mai iromány egy összefoglaló lesz mert le nem bontom napokra, hogy mit csináltunk. Sajnos itt is várnunk kellett az ünnepek miatt és az Indonéz engedély sem volt még meg. A malájokhoz mehettünk volna, de a Besenyei Péter azt írta, hogy a Szilvesztert itt töltik és jó lenne, ha találkoznánk. Így miatta is és az indonéz engedély miatt is maradtunk. A Péterrel 30-án este találkoztam, a reptéren vettem fel, majd a hotelig egyfolytában a kérdéseire válaszoltam. Igazán volt mit mesélnem neki, örültem, hogy végre volt egy magyar pilóta, akivel megoszthattam a kalandunkat. Megérkezésünk után még meséltem neki egy üveg whiskey mellett, igazi Háry János voltam, csak az ágyugolyós story-mat nem meséltem el, mert azt már nem hitte volna el. Másnap még 31-én, a Csongorral elmentünk ebédelni velük, nagyon élveztük, hogy magyar barátok között vagyunk. Délután még pihentük, hogy rákészüljünk az esti bulira. A szilveszteri bulit az utcán és a kocsmákban töltöttük borzalmas tömegben. Az utcákon egyfolytában összekötözött petárdák robbantak. Több száz darab és mint a géppuska ropogás úgy ropogtak egymás után. A füst beborította az utcát igazi macho hely volt.   A tűzjátékok megállás nélkül bevilágították az éjszakát. Nekem személy szerint az egész buli fárasztónak tűnt, ráadásul az egyik petárda hátba talált, ami beindította a piálós ösztönömet és innentől egy picivel szebbnek éreztem a bulit. Eljött az éjfél és pont ausztrál társaságba keveredtünk. Így velük koccintottunk az új évre, amit jó előjelnek vettünk. Újdonsült ismerőseink meg is hívtak magukhoz. Éjfél után még kb. két óráig bírtuk, majd eldőltünk, hogy a Lúciát és az indulásunkat el tudjuk rendezni a reptéren még elsején, mert másodikára terveztük az indulásunkat Kuala-lumpurba.
Mindenkinek Boldogabb Új Évet kívánunk!
Ezeket a sorokat Jakartából írom, innen Balira megyünk ott talán lesz időm többet írni a Kuala-lumpuri és a Szumátrai élményekről.

Január 2. Indulás Kuala-lumpurba

Végre elszakadtunk a phuketi kényszerpihenéstől és a levegőbe emelkedtünk. Borzalmasan utálom, mikor napokat kell eltöltenem a földön és várni, hogy mindent elrendezzünk a következő indulásig. A Csongor jobban élvezi, ha napokat eltud tölteni valahol, de én már talán a gyerekeim miatt is tűznék a francba, hogy minél előbb le tudjam ezt a játékot és újra láthassam Őket. Más az amikor az ember nyaralni megy. Akkor turista, és pihenhet, de mi mindig valamit dolgozunk és mindig a szemünk előtt lebeg, hogy mit kell elintézni, mit felejtettünk el, nem hagytunk-e el valamit, vagy az interjúk amik általában az egész napunkat elveszik. Ráadásul figyelni mindenre, hogy ne kerülj bajba, ne lopjanak meg és a tankolás is borzalmasan fárasztó. Szóval mire felszállunk egy reptérről, addigra már bőven lefáradunk és rohadtul izgulunk, hogy megérkezzünk a következő állomásra baj nélkül.
Nem siránkozás képen írtam ezeket a sorokat, csak érzékeltetni akartam, hogy kemény munkával jutunk mindig előre és nincs kedvem mindig leírni, hogy mennyit kínlódunk, mert az nagyon vastag könyv lenne és unalmas.
Na, szóval vissza a jól megérdemelt levegőnkbe és repüljünk Kuala-lumpurba! Az időjárás nem volt napos, koszos színű felhők vettek körül és éreztem, hogy ezek a felhők nagyon sunyik. Nem számítottam tőlük semmi jóra, tudtam, hogy ezek megtáncoltathatják a Lúciát és attól nagyon tartottam. A Lúciánk még alig bírta cipelni a seggünket és a  sok-sok benzint. Még nagyon az út elején voltunk és ilyenkor a sok benzintől eléggé lomha szegénykém, ilyenkor mindig nagyon sajnáljuk és tényleg csak óvatos manővereket csinálunk vele.
Alacsonyan az Andamán tenger felett tartottuk az irányunkat és úgy döntöttünk, hogy letérünk Pipi szigetét megnézni. Fantasztikus látvány volt látni a természet remek, zseniális alkotását, igazán szép látvány volt, amit le is filmeztünk. Talán a tévé levetíti, mert az látni kell ahogy a tengerből hirtelen kiemelkednek a magasba felnyúló hegyek, amit a buja növényzet beöltöztetett egy igazán menő cuccosba és köztük a fehér, homokos beach-ek a kék tengerrel mennyei látványt nyújtanak. Pipin kívül még sok hasonló sziget felett repültünk el és egyfolytában csak filmeztünk. A tenger felet kb. 650 km-ert repültünk, majd a Malájoknál a reptér előtt 100 km-rel berepültünk a szárazföld főlé. Itt már csak kétszáz méteren voltunk, mert alacsony zárt felhőzet volt és kezdődtek a záporok, de bíztunk benne, hogy szerencsénk lesz és nem kerülünk bele. Az alacsony magasságunknak köszönhetően, jól láttuk a házak udvarait és a mezőgazdasági létesítményeket. Csak megművelt területek voltak alattunk sehol egy kihasználatlan terület. A legtöbb területet  gondosan telepített pálmafák foglalták el, de arra nem jöttünk rá, hogy milyen fajták voltak. A malájok, mint ahogy láttuk és megtudtuk nagyban támaszkodnak a mezőgazdaságra. Visszatérve a repülésre a záporok egyre sűrűbben jelentkeztek körülöttünk és most már kerülgettük őket. A rádióban állandóan az irányváltásokat jelentettük és igazán kezdtünk izgulni, hogy még a zivatar előtt le tudjunk szállni. Az irányító megkérdezte, hogy ki javasolta a repteret ahol le akarunk szállni, mert ezen a reptéren, csak nagy gépek szállhatnak le és ajánlott egy másikat. Mi ragaszkodtunk az eredeti repterünkhöz. Mint később megtudtuk jobban jártunk volna a másik reptérrel, mert az a régi kuala-lumpuri reptér volt a városban, a mi repterünk meg a várostól 75 km-re feküdt. Megkaptuk az engedélyt, hogy folytathatjuk a megközelítést a repterünkre és az időjárással versenyfutást kezdtünk. Tudtam, hogy egy fél órán belül biztos, hogy összeállnak a záporok és nagyon nagy rock and roll fog kezdődni. Nem nyújtom tovább, a lényeg, hogy a leszállás után jó nagy vihar alakult ki, de már addigra lenyűgöztük a Lúciát, ami nem volt egyszerű. Nem volt mihez lekötözni és traktorral húztak hozzánk járműveket, amihez végül megkönnyebbülésünkre hozzákötöztük a Lúciát. Nagyon elcsodálkoztak a reptéri dolgozók, hogy ilyen kisrepülővel érkeztünk és szájról szájra adták az infót, hogy gyertek nézzétek meg milyen kis csodapók szállt le ide. Azonnal mindenki segíteni akart és igazán mindenben a rendelkezésünkre álltak. Biztósítottak minket, hogy semmit nem kell fizetni, mert még ilyen nem volt, hogy sportrepülő leszállt volna erre a reptérre. Nem is értették, hogy kaptunk engedélyt, de biztosra vették, hogy félreértésnek köszönhettük. A többit most nem írom le, majd máskor.
Még annyit, hogy a reptér terminál a város központtal spéci gyorsvasúttal van összekötve ami 25 perc alatt beviszi az utasokat.
Január 3.

Fáradt vagyok most írni Kuala-lumpurról. Csak röviden említem meg ezt a várost: kb. három millióan élnek itt és nagyon gyorsan fejlődik. Sok toronyház van, köztük a jól ismert Petronas Twin-tower amit  az olasz Petronen úr tervezett.  Ez volt az első amit megnéztünk, már csak azért is mert még tartott a Basejumper Világbajnokság. Körülbelül 57 ugró volt és az utcaszintről mérve 270-méterről ugrottak valamelyik emeletről. Látványos kis buli volt! Miután összeismerkedtünk a főszervezővel és megtudta, hogy én is ejtőernyőzőm már 25-éve, meghívott ugrani, amihez borzalmas nagy kedvem lett volna, de a „hülye” fejemmel otthon hagytam a szakszolgálatimat és így ugrott a nagy lehetőség. Gondolom most a haverjaim és az ejtőernyős tanulóim is fogják a fejüket, hogy nem lehetek ilyen hülye, hogy ezt kihagytam, de sajnos az indulásunk otthonról eléggé körülményes  volt és elkövettem ezt a hibát. Pedig jó kis trófea lett volna, így vérző szívvel néztük és filmeztük az ugrásokat. Persze nem biztos, hogy valaki odaadta volna a felszerelését. Ezzel vigasztalom most magam. A Csongorral még felmentünk a toronyba, hogy jó felvételeket csináljunk, de nem sikerült olyan helyet találni, ahonnan láthattuk volna az ugrásokat. Miután vége lett a bulinak elsiettünk a Sun lapkiadóhoz interjút adni, ahol miután fogadtak minket én szépen elaludtam a fotelban és így a Csongor csak egyedül nyilatkozott. Miután végeztünk, én szépen elnézést kértem a szundikálásom miatt, amit mosolyogva megértően fogadtak el. Ennyi volt egy nap és már a holnapra készülünk Szumátrába, Palembangba. Ez tényleg rövid volt mi?


Január 4. indulás Palembangba.

Reggel simán kiértünk a gyors vasúttal
Reggel simán kiértünk a gyors vasúttal a Kuala Lumpur nemzetközi reptérre.
Kaptunk egy embert, aki elintézte, hogy a világ egyik legszebb repterén kijussunk a Lúciánkhoz.
A probléma csak annyi volt, hogy nem kaptunk benzint, mert amint már írtam ez csak a nagygépek fogadására épült, és így át kellett volna repülni egy másik reptérre, de az ráadásul ellenkező irányban volt. Addig görcsöltünk, míg megkérdeztem, hogy Ők hol tankolják a reptéri kocsikat, mire a válasz, hogy van a reptérnek saját gépkocsi tankoló helye. Nekem több sem kellett és közöltem, hogy az tökéletes nekünk. A gépünkbe különben is elméletileg csak ólmozatlan benzint szabad tenni. A toronyban nagyot néztek mikor gurulást kértem a benzinkútjukhoz, nem győztem magyarázkodni.
Össze is futottak az ottani dolgozok, mikor behúztam kézzel az állomásra a Lúciát és megtankoltam.
Csoportos fotók készültek és mindenki jókat derült azt mondák, hogy történelmet írtunk a reptér életében.
Végül is elindultunk Palembang-ba. Már a tenger felett voltunk mikor átadtak a Szumátra irányítójának, aki mindjárt be is irányított minket a jungel fölé. Nem örültünk neki, de mit volt tenni a tengerparton nem engedtek repülni. Erősen kezdődött a felhőképződés és hirtelen toronymagasságura növekedtek a gomolyfelhők. Még mondta is a Csongor, hogy felettük próbáljunk átrepülni, mert alatta biztos kifogjuk a rossz időt, ez szép is lett volna, de a Lúciával nem lehet olyan magasságik repülni és a felhők még mindig növekedésben voltak, aminek a teteje itt a trópusokon akár 17 kilométer is lehet a Lúcia meg max. 3600 méterre tud ilyen terheléssel emelkedni. Így maradtunk a 1000 méteres magasságunkon és a felhő hegyek kavalkádjába bemerészkedtünk félelmetes érzés lett úrrá rajtunk tudtuk, hogy rövid időn belül elkaphat egy fekete seggű felhő és beletapos minket a jungel fekete mélyére. Ha túl élnék a becsapódást, akkor is beledöglenénk, mert ez a jungel tényleg járhatatlan az alján állandóan a víz fénylett. Már láttam is, hogy megjelentek a záporuk elkezdem kerülgetni őket, de azért néha a szélébe belekeveredtünk, így ment ez jó pár óráig és közben a Lúciához beszéltem, hogy nehogy leálljon, hallottam is, amikor ezt mondta, ne izgulj kisgazdám, elhoztalak idáig benneteket ezt is megússzuk és közben csak úgy hallgattam ahogy biztonságos hangon duruzsolt a motorja. Nagyon hálásan simogattam a műszerfal tetejénél és kedves szavakkal dicsérgettem. Hálás voltam a mi kis madárkánknak, hogy mit kibírt idáig és hogy még minden ok.
Kőkemény izgalmas órák után végre elhagytuk a felhő szörnyetegeket és a napsütés vett minket az oltalma alá, boldogok voltunk, nagyon hálásak az égieknek, de még mindig a seggünk alatt volt a jungel a félelmetes arculatával és a GPS-eszt vizsgálgattam, hogy mennyi van még hátra Palembang-ig, de nem tudott megvigasztalni, így is három órás repülés volt és addig, csak a jungel. Nem sokára már láttunk fakitermelőket és egy-két házat, már jobban éreztük magunkat és az idő is eltelt, megérkeztünk!
Az irányítás kedvesen fogadott, de nem csak a levegőben. Hol vannak azok az undok emberek, akik elrontják az ember kedvét, nem igaz hogy amerre megyünk mindenhol szinte 98 százalékban kedves szeretettre méltó emberekkel találkoztunk. Azt hiszem ez a szeretet útja lesz! Nagyon boldogok vagyunk!
Már csak azért is, mert több berepülési engedélyt nem kell kérni ez az utolsó ország, következő Ausztrália.
A parkolás után a Briefing-be siettünk, ahol megkaptuk az utasításokat, majd közölték, hogy nem érik el az emigrációs tisztet, de nem baj majd elmegyünk a lakására holnap és nyombele egy pecsétet, hát így is volt . De most estig szerettem volna megcsinálni a szervizt amiben a főnök fia segített és estig befejeztük az olajcserét, az olajszűrő és gyertyák cseréjét, majd feltankoltuk. Alaposan lecsekkoltuk a Lúciánkat és nagyon jó érzéssel hagytuk magára pihenni.
A főnök fia vitt be a Palembangba, de még előtte elvitt az apjához egy kis ismerkedésre.
Este voltunk már a városban, azonnal elfoglaltuk a szállásunkat és már vittek is minket az egyik szórakozóhelyről a másikba. Nem mondom jól bírjuk, mikor fogunk pihenni?!
Lefekvés későn.



Január 5.

Reggel nem keltünk fel időben, nem bírtunk megmozdulni sem. Fáradtak voltunk és az időeltolódás is betett. Gyorsan elkönyveltük, hogy maradunk még egy napot és felfedezzük Palembang "nevezetes helyeit". Tízkor sikerült magunkhoz térni és lementünk reggelizni, ami borzalmas élménnyel járt. Már nem vagyunk válogatósak és próbáltunk jó pofát vágni a gasztronómiai csodájukhoz. Miután túltettük magunkat a reggeli förmedvényen, kivitettük magunkat a reptérre és elmentünk onnan a határőr lakására, ahol két órát jól elbeszélgettünk.

Miután megérkezett a főnöke a tenisz edzéséről mindent pár perc alatt elrendeztek. Ekkor már délután volt és nem láttunk semmit a város "nevezetességeiből".  Mivel a tiszt úgy érezte, hogy feltartott minket (!) , adott egy kísérőt autóval  - amit együttes munkával betoltunk-, és elmentünk az állatkertbe, hogy lássunk egy-két helyi állatot, ha már a dzsungelba nem sikerült kijutnunk. Az állatkertben tényleg csak egy-két állatot láttunk, valahogy elment egy egész nap a semmire és húsz perc múlva már egy hotelnek nevezett szállóra mentünk.. Szóval kár volt ezt a napot leírnom, rohadtul unalmas volt. Nekem már csak a repülés körül forog a világ és hogy minél előbb Ausztráliába érjünk. Nagyon elhúzódott ez az út és sok minden már csak felületesen érdekel. Holnap Jakarta.


Január 06.

Már a levegőben voltunk kb. két órája mikor elhagytuk Szumátra partjait. aminek azért is örültünk, mert végig krokodiltól hemzsegő területek felett húztunk el. Az egész Szumatra félelmetes lakatlan lápos dzsungelből áll amelyben a folyópartokra települt kis falvak vannak. Az itteni lakosok közül sok ember esik áldozatul e fenevadak mohó étvágyának és így igen boldogok voltunk, mikor a tenger fölé értünk. Inkább a tengerre szállunk kényszert, mint a dzsungelbe. Fél óra alatt átrepültük a tengeri szorost és már Jáva partjai felett voltunk. Az időjárás szép volt és már nem izgultunk annyira, mert itt sok  lakott terület volt.  Jáva ezen a részén nem volt dzsungel, helyettük városok sorakoztak egymás után.
Palembang  és Jakarta között kb. ötszáz kilométert repültünk. Ezt három óra harminc perc alatt letudtuk. Az idő is hamar eltelt, de az út végén leszállás előtt tíz perccel, minden felborult. A másodpercek súlyos órákká alakultak. Hogy mi történt?- Jakarta széle felett voltunk amikor  hihetetlen gyorsasággal elfeketedet a város és már nem is lehetett látni, csak mikor a villámlások behozták a hangulatfény. Egy nagyon nagy vihar tört rá a városra.  Később megtudtuk, hogy állítólag komoly károkat okozott és fákat csavart ki. Amikor megláttam  a villámokat  minden engedély nélkül hátra arcot csináltunk és már jelentettem is az irányításnak, hogy mi lefarcoltunk és menekülésben vagyunk az alternatív reptérre, ami hála az Úrnak csak 32 km-re volt. Mikor vihar tor ki olyan kifutószél támad fel, mintha egy bomba lökéshullámaiban kellene repülni. Az pedig már jó néhány nagy vasat is a földhöz kent, nem hogy a mi Lúciánkat! így ami belefért a csövön eszeveszett módon iszkoltunk. Az irányítónk még ellátott minket egy-két infóval és megadta a másik reptér rádió hívószámát. Gyorsan be is jelentkeztünk hozzájuk. Úgy vártak minket, mint amikor a kotlós a csibéit a szárnyai alá bújtatja a héja elől. Megérkeztünk egy repülő iskolába, a neve most nem jut az eszembe. Majd a részletesebb beszámolómban megírom. A repülő kadétok sok mindenben segítettek és nagy csodálattal hallgatták a kalandjainkat.  Azt minden helyen valamilyen szinten el kellett mesélni. Szerencsémre a Csongornak jó kis beszélőkéje van és így mindig megmenekülök, hogy ezredszer elmeséljem el ugyanazt. Különben is én mindig a Lúciával vagyok elfoglalva, hogy minden rendben legyen rajta és nem szeretem ha közben zavarnak. Néha én magam is elcsodálkozom, hogy még mindig minden rendben van rajta és nem találok semmi hibát. Így legyen ezután is. Ámen!

Nem sokkal megérkezésünk után megismerkedtünk egy 70 éves most is repülő Boeing 747-es kapitánnyal aki az iskola egyik tulajdonosa lehetett. Nagyon sokat a kedvünkbe járt, sok-sok tanácsot adott, hogy mire vigyázzunk.  Pl. ne igyunk a bárokban felbontott italokat, mert altatót raknak bele és kirabolnak, vagy ne sétáljunk este a városban és így tovább. Mi már ezekkel a dolgokkal tisztában voltunk és valójában nem is akartunk menni sehova, mert borzalmasan fáradtak voltunk. A kapitánnyal még sokat beszélgettünk. Elmesélte, hogy Hollandiában repül és holland fiatal felesége van. A kapitányon a mozgásából és a beszédéből látszott, hogy energikus és sokkal fiatalosabb megjelenése van, mint az ott tanult némelyik kadétnak. Szóval figyelmeztetésül írom, hogy fiatalon is lehet vén embernek lenni és a korral nem kell megöregedni!


Az egy dolog, hogy az évek száguldoznak felettünk. Szóval ez a fiatal suhanc kapitány, miután kibeszélgettük magunkat adott egy kocsit sofőrrel és bevitt minket Jakartába, ami jó másfél órai kocsikázás volt. Nem sokat láttunk a városból, majd holnap.
Nagyon elvagyok maradva a beszámolókkal, tudom. De nem érek rá írni mert a történések nem hagynak időt, így mindig visszamenőleg sikerül csak. Ez nem jó nekem sem, mert én akkor szeretnék írni, amikor hangulatom van rá és ez alatt az út alatt mindig akkor írok amikor van egy csepp idom. E miatt mindig türelmetlenül pötyögtetem ezt a vackot.

Január 7.

A mai nap sem a városnézésről szólt. Délelött az újságírókat fogadtuk a hotelunkban és már délután lett mire az előzetes telefon megbeszélés alapján rohantunk a Magyar Nagykövetségre, mivel meghívtak minket vendégségbe. A nagykövet úr Busztics György, és a főkonzul Geiger Mihály vendégelt meg bennünket.  Látszott rajtuk, hogy nagyon örülnek nekünk és mindent el kellett mesélni részletesen, majd a Mihály megkínált minket whiskyvel. Csak azt felejtettem el, hogy aznap még nem ettünk és így már egy pohár után lelazultam annyira, hogy a nagy követ urat Gyurikámnak hívtam és nagyon közvetlen stílust dobtam be. Utólag  is elnézést! Amikor megtudták, hogy éhgyomorra ittunk, azonnal elvittek minket vacsorázni. Korán lefeküdtem a nagy követségen levő egyik vendégszobában. A Csongor jól rá cseszett, mert a nagy követségre bejelentkezett egy újságíró és éjjel fél kettőig interjút adott, miközben én jót durmoltam.
Ennyi volt ez a nap és ismét nem láttuk a várost, így hála az Úrnak nem tudok írni róla.

Január 8.  Irány Bali!

Reggel fél ötkor keltünk és gyorsan lerohantam a követség udvarán lévő medencébe úszni, hogy a rám váró hét órás repülést Bali-ig kibírjam. A Mihály már öt órakor várt minket a követségi kocsival, hogy kivigyen minket a Budiarto repülőtérre. A boeing kapitányunk Bonar úr már a reggeli futása után volt és nagyon életvidám hangulatban várt minket a reptéren. Segített a repülés előtti felkészülésben, látszott rajta, hogy nagyon fel van dobódva és izgult, hogy az időjárás miatt ne kerüljünk bajba. Most a viharok szezonja van, ezért nagyon sok helyi információval és tapasztalattal látott el minket. Mihály barátunk még csinált rólunk videó felvételeket, majd megtankoltam a Lúciát és elbúcsúztunk mindenkitől. A kapitány még búcsúzóul tisztelget nekünk, amire én is összecsaptam a bokámat és úgy szalutáltam mint egy magyar huszár , majd hozzá tettem díszítésként : Captain! Éreztem a pillantását és higgyétek el minden benne volt. Jól eset a lelkemnek ez az elismerés, mert éreztem, hogy ez az út most melós lesz. Irány Bali! (950km). A futópályára álltunk és a Csongornak adtam még egy két instrukciót, hogy mire figyeljen, majd beszúrta a gázt és hosszan laposan elemelkedtünk. Alacsonyan meglódítottam a Lúciát a hangárak elé ahol a barátaink figyelték a felszállásunkat és elhúztunk felettük. Szárnybillegtetéssel integettünk nekik. Mint utólag a Misitől megtudtuk, a kadétok nagyon ujjongtak a mi kis szabálytalankodásunknak.
Az irányítónk, gyorsan átadott egy másik irányításnak aki csak háromszáz méter magasságig engedet fel és keresztül kellett repülni Jakartát. Hát nem mondom, mindent láttunk! Még a lakásokba is beláttunk, mert hozzánk képest a házak teteje a dombok miatt nem is volt  háromszáz méterre. Nem értettem, hogy hogyan engedhetik meg ezt. Gondolom az irányító nem akart velünk nagyon foglalkozni és  hogy ne zavarjuk a nagy gépeket letett minket ide. Ettől tartottam egy kicsit és egyfolytában a várost keresztül szellő autópályával szemeztem, hogy ne kerüljek tőle messze, mert ha kell oda leteszem a Lúciát.
Jakarta, Indonézia
Hatalmas város Jakarta, jó sok filmet készítettünk róla.
Végre elhagytuk a várost és felvettük az irányt Bali felé, de előtte még terveztünk egy leszállást tankolás céljából.  A Jáva sziget északi part vidékein haladtunk nagyon alacsonyan, láttam az embereket ahogy dolgoznak a teraszosan elhelyezkedő rizsföldjeiken, vagy a kis városokban mikor benyitottak egy boltba.
Egyfolytában videóztunk és kiváltságosnak éreztem magunkat, hogy ilyen
adatott az életünkben. Csak néztem lefelé , úgy éreztem mintha a moziban lettem volna. Négy óra alatt elértük a Semarang város repterét, ahol gyorsan megtankoltunk, majd ismét a levegőbe emelkedtünk.
Semarang, Indonézia (Jáva)
Délután volt és kezdődött a felhősödés.  Ekkor már tudtam, hogy a megható mozi-nézésnek vége és kezdődik a nagy játék, ami reméltem, hogy nem fog horror stílusba váltani. Egy órával voltunk a tankolásunk után, mikor a parti hegyek között kicsi kiterjedésű záporok álltak az utunkba.  Kerülgettük őket, de az egyik elzárta az utunkat. Átrepülni nem mertem rajta, mert akkor nem láttuk volna a környező hegyeket. Ezért körözve lesüllyedtem ötven méterre és akkor már láttam a dombok tetejét. Szóval tudtam, hogy innentől kezdődik a móka és elöntötte az agyamat a harci szellem. Vissza nem fordulunk! Óriási felhők voltak és csak dagadtak, majd kezdtek egymásba érni és beborították az előttünk lévő két hegy között lévő nyerget, ahol át akartunk jutni.

Megpróbáltam fölé emelkedni, de éreztem, hogy a Lúciám nem bír emelkedni valahogy. Elege lehetett már belőlünk és csak kínlódva épphogy a nyerget beborító felhő tetejéig sikerült emelkedni. Féltem, hogyha most megmerül azonnal elérjük a nyereg tetejét. A Csongor kihasználta a helyzetet és azon vettem észre, hogy a pattanásig feszülő képemet filmezi, Nemsokára elértük Jáva keleti szélét és már a tenger felett voltunk. Balit jól lehetett látni, de nagyon sötét
felhők voltak, és tudtam, hogy abból sűrű eső esik, amit nagyon utálok mert a látás egyenlő tud lenni a nullával. Elértük Bali partjait és a part felett haladtunk, majd az irányítás lesüllyesztett minket. A következő pillanatban már az orrunkig sem láttunk annyira zuhogott és csak a part derengtek át a sűrű felhőn. Kb. negyven méteren lehettünk mert feljebbről már nem láttunk semmit. Így ment ez hetven kilométer hosszan. Rohadtul vártuk már, hogy beessünk a reptérre. Néztem a partot és a látványa még ilyen pocsék időben is magával ragadott.  A sötét tenger magas, fehéren fodrozó hullámaival monoton ostorozta Bali zöld növénytakaróval borított fekete sziklás partjait. Az izgalommal együtt félelmetes hatást tett ránk. Itt is sokat filmeztünk, majd elértünk a reptér közelébe és az eső is elállt egy pillanatra, amitől a látás is megjavult. Boldogan szálltunk le, úgy látszik tényleg vigyáznak ránk az égiek.
Balin úgy döntöttünk, hogy nyaralunk egy pár napot és nem foglalkozunk semmivel. De eső ismét nekilódult és nem is hagyta abba. Mi lesz így a nyaralásunkból?

Január 12. Kupang

A nyaralásunkat most nem írom le, mert már Ausztráliában vagyunk és nagyon
el vagyok maradva az írással, igaz!?
A Balin eltöltött napok kellemesek voltak. Amikor kimentünk a reptérre a Lúciát megtankolni, akkor vettem észre, hogy a légcsavaron a belépőél megsérült. Javítani sem tudtam, mert nem kaptam hozzá kétkomponensű javító anyagot, így öntapadós alufóliával vontam be, majd ragasztottam rá még pluszként
szigetelőszalagból egy csíkot, hogy a következő esőtől megvédjem. Rossz előjelnek fogtam fel és nagyon féltem ettől az úttól. A megérzéseim idáig mindig bejöttek.

Elindultunk nyugat-Timorba, Kupangba és mivel nagyon messze lett volna a
partok felett eljutni odáig a nyílt óceánt választottuk. Így is ezer kilométer volt. Mivel jó hátszelünk is volt hozzá, így bevállaltuk.  Félúton volt Sumba szigete ahol Mau Hau Waingapu repterét jelöltük meg tartalék
reptérnek, ha valami gond lenne. Az utunk alatt természetesen sokat repültünk ismét esőben és sok felhőt szeltünk át mire elértük Sumba szigetét.  Amikor a sziget felett repültünk alacsonyan a légcsavar elkezdet rázni, amitől mintha áramot vezettek volna belém úgy begyulladtam és a partok felé vezettem a Lúciát. Rohadtul siettem, hogy elérjük a partokat és nagyon dobogott a szívem. Mondtam a Csongornak, hogy baj van és valószínűleg a légcsavar ráz, de ő csak legyintet és azt mondta, hogy nem érez semmit. A Lúciát ismertem jól, már három éve hajtom és azonnal észreveszem, ha baj van. Előttünk volt a Mau Hau repterünk, amit ehhez hasonló esetre jelöltünk ki. Én le akartam szállni, de a Csongor erősködött, hogy nincs baj és akkor már én sem éreztem a rázást. Lehet, hogy igaza van és a sok izgalomtól hallucináltam. Végül  tovább mentünk és amikor elhagytuk a szigetet ,akkor megint éreztem, hogy rezonál a légcsavar. Azonnal megfordultam a Csongor meg ideges lett és meggyőzött, hogy ő nem
érez semmit és haladjunk tovább. Ismét ráálltam az útvonalunkra, de  akkor már tényleg azt hittem, hogy baj van az idegeimmel. Eltelt kb. 15 perc és éreztem megint. Azonnal megfordítottam a Lúciát a Csongor vádló tekintetét éreztem, de már akkor tudtam, hogy tényleg gáz van és már Ö is halotta. Most már azért ment a harc, hogy a partokat elérjük.
Bejelentettük, hogy műszaki probléma miatt leszállunk az alternatív reptéren. Mikor megkaptuk a leszállási engedélyt én minden behelyezkedés nélkül bedobtam a Lúciát a pályára, majd alig vártam,  hogy leparkoljunk. Miután leparkoltunk azonnal kiugrottam és a légcsavaron már láttam is, hogy a szigetelőszalag egy része levált és az okozta ezeket az izgalmakat. Komoly problémák is lehetnek abból, ha a motort rázza a légcsavar. Pl. : a karburátorban, az úszóházban megnövekedhet a benzin színt és a dúsulás miatt lehöröghet a motor ...........és még sorolhatnám, hogy mit okoz egy ilyen rázás. A
Csongor is megkönnyebbült és nagyon örültünk, hogy ennyivel megúsztuk. A Csongor elment a városba benzinért, mert a reptéren nem volt. Nagyon rendesek voltak itt is a reptéri dolgozók és a Csongort hamar vissza is hozták a benzinnel.  Ezután ismét a levegőbe emelkedtünk és megkönnyebbülve folyattuk az utunkat Kupangig. Itt minden rendben volt,   szép idő és hátszél.
Talán még is sikerülni fog?



Január 13. a nagy dobbantás

Hihetetlen, hogy elérkezett ez a nap amiről annyit álmodtam és oly sokat fantáziáltam, hogy hogyan fogom megélni, mit fogok tenni és mennyire leszek izgatott, hogyan fogok az Úrhoz imádkozni és mennyire fogok félni. Igen mikor otthon voltam tényleg azt hittem, hogy nagyon be leszek tojva  ennyi tengertől, de akkor még nem tudtam, hogy mire ideérek piszok sok tengert és óceánt repülünk át. Úgy gondoltam, hogy csak a partok felett fogunk repülni. Ez így is lett volna, ha lett volna pénzünk. Higgyétek el, hogy nevetséges anyagi háttérrel indultunk el és így bevállaltuk, hogy mindent levágunk. Ebből kifolyólag gyakorlott légi tengerészek lettünk és máskép éreztem magam egy picivel mint ahogy annak idején gondoltam. A repülési tervet tegnap már leadtuk a repülés előkészítőben, hogy ha valami probléma lépne fel az Ausztrálok részéről ne az utolsó pillanatban értesüljünk. A szálló Kupangban volt, ahova a szálló taxijával vittek be és reggel fél hatra jött is értünk. A városból ismét nem láttunk semmit. Egyébként egy kicsit pakisztáni hangulatú volt, szegények az emberek, de itt a boltokban már lehetett látni, hogy Ausztrália közel van és nagyon sok és jó árut kínáltak a boltok. Azt tudni kell Timorról, hogy itt él a comorroi sárkánygyík, ami a leghatalmasabb óriásgyík a földön. Szerettük volna megnézni, de mire elhagytuk a repteret már kezdett sötétedni. Az állatkert meg addigra már zárva volt. Gondoltunk arra is, hogy egy napot maradunk, hogy lássuk ezt a nem éppen simogatni való csöppséget, de az időjáráshoz kell alkalmazkodni, ami holnapra éppen alkalmasnak tűnt a nagy átkelésre.
Reggel hatra már kiértünk a reptérre és a repülés előkészítőben megkaptuk az információkat. Az időjárás kezdett elromolni, de ekkora távolságon nem lehet mindenhól jó idő, nem igaz?
Kupang Airport, Timor

Szerettem volna ha már egy nappal előbb lettünk volna. Szép emlék lett volna ha az első kislányom Zita -aki már szép nagy lány, 11-én lett 18 éves-, és igazán, születésnapján érjük el Ausztráliát. Ezért ezt az átrepülést Zita lányom tiszteletére  és nagykorúságára repüljük át!  Isten éltessen sokáig Zizikém. A többit otthon bepótoljuk!!!!!
Hamar sikerült a papír előkészületeken túl lenni. Most is éreztem a felelősséget, hogy nem csak magunkért repülünk, hanem sok nemes célért és ennek az útnak sikerülnie kell, még ha csibész módon is jutottunk el idáig. Miután többször leellenőriztem a Lúciát, hangos imádkozásba kezdtem, úgy, hogy az Úr meghallja. Higgyétek el ebben az imában minden benne volt. Olyan volt az érzésem mintha egy nagyon, nagyon nehéz vizsgára mentem volna, és nagyon izgulok, hogy meg ne húzzanak. A Csongorral nem beszélgettem csak a feladatra koncentrált Ő is, és én is. Ebben már profik voltunk, éppen ezért még egy csekkolást csináltunk. Az úti cél nem Darwin lett, mert trópusi ciklon takarta be, ezért egy ismeretlen repteret céloztunk meg amit Troughton Island-nek hívtak. Az itteni repülés előkészítőben ajánlották és megvigasztaltak, hogy ott is be lehet lépni Ausztráliába hivatalosan. Egyébként semmi gond, mert Ausztrália értesítve lett az érkezésünkről, amitől megnyugodtunk. Mi most tényleg nem szerettünk volna csibészkedni és szabályokat áthágni.
Hét órakor sikerült a gázt beszúrni és már fel is emelkedtünk. Ráálltunk az iskolakör hosszúfalára, hogy még lecsekkoljam a motort és a műszereket, majd nekilendültünk Ausztrália felé. Az irányítónak a hangján éreztük, hogy izgatott és elég sűrűn adta az utasításokat. Kérte, hogyha sikerül felvenni a kapcsolatot Ausztráliával azt jelentsük neki. Mondanom sem kell, hogy kurvára nem értük el az ausztrálokat és a kupangi irányítást sem sikerült már visszahívni. Ott voltunk a tenger felett és se kép se hang. Oldalszelünk volt, de a sebességünk eléggé ígéretes volt, hogy időben elérjük Troughton Island-et. A felhőkön lehetett látni, hogy tényleg egy nagy kiterjedésű trópusi ciklon szélét keresztezzük, aminek nem örültünk, mert ezek a felhők szépen, több soros vonalban sorakoztak előttünk, mint a katonák csata előtt. Elől álltak a kisebb torony felhők mögöttük a nagyobbak és mindegyik a hátsó sorból már olyan hatalmasra nőtte ki magát, hogy az üllősödés a tetejükön már kialakult és egymásba értek. Ezek már kialakult zivatar felhők voltak és nagyon ijesztő volt, hogy még megkerülni sem tudtuk őket. Úgy gondoltuk, hogy van esélyünk köztük átjutni és különben is a visszafordulás már sok időt vett volna igénybe. Így kezdődött a csata és ismét elkapott a harci láz. Elértük az ellenséges vonalat és mintha egy sűrű erdőben rodeoztunk volna, úgy kerülgettük a széles törzsű fákat. Érdekes volt, mert ezeknek a felhő katonáknak még nem volt erejük a széleiken, pedig kifejlett /CB/ zivatarfelhők voltak. A Csongorban nem tudom mi zajlott le, de Ö mindenhez nyugodt képet vág. Biztos, hogy az Ő agyában is lejátszódott valami. Ilyenkor nem beszélünk egymással, csak magunkban vagyunk. Így ment ez egy jó ideig és éreztem, hogy fáradok. Elértük Ausztrália légterét és mi már boldogok voltunk, mert ha itt vízbe esnénk, nekünk már akkor is győzelem lett volna. Végül is Ausztráliában pottyantunk volna le. A partok és a sziget még több száz kilométerre volt, de most már türelmesek voltunk. A Lúciához beszélgettem, dicsérgettem és simogattuk a műszerfalánál. Hálásak voltunk hozzá, beleöntöttük a szívünket ebbe a kis madárkába, mert neki már igazi lelke van és igényli a szeretetet, amivel mindig elhalmozzuk. Az Ángyán Jocó haverom azt mondta, hogy ha megérkeztünk adjuk el jó pénzért. A válaszom: SOHA!!!!!

Elteltek az órák az óceán felett és megláttuk a szigetünket. Eszméletlen boldogságban fürödtünk, de hamarosan ahogy haladtunk felé rájöttünk, hogy ez egy víz alatti korall sziget. Majd ismét láttunk egy szigetet, de arról nem akartuk elhinni, hogy a mi szigetünk lett volna mert olyan pici volt. Egy másik szigetre tippeltünk, majd amikor már majdnem alattunk volt akkor láttuk, hogy az egész sziget egy reptér. A GPS-ünk is megerősített benne. Azért is voltunk ilyen buták, mert rádiókapcsolatot semelyik Ausztrál irányítással nem sikerült felvenni és így minden utasítás nélkül haladtunk és léptünk be Ausztráliába. Pedig mi mindent megpróbáltunk amit ilyenkor, ebben a helyzetben hivatalosan végig kell csinálni és igazán jó fiúk voltunk. Többször próbáltuk hívni a Troughton irányítást, de semmi válasz és mivel teljesen lesüllyedtünk hozzájuk. Láttuk, hogy teljesen üres és halott volt, amitől megijedtünk és egyszerre mondtuk, hogy ide  mi le nem szállunk, mert nem akartunk a krokodilok társaságát élvezni, ez az Ö birodalmuk volt. A futópálya felülete sima föld volt, ami keresztül szelte parttól, partig a szigetet. Autót sem láttunk és az épületek be voltak zárva. Hamar meggyőztük magunkat, hogy semmi keresni valónk ezen az isten háta mögötti helyen. Ráadásul vizünk is csak pár liter volt, így tovább haladtunk a Trascott alternatív repterünk felé ami már nem volt messze.
Most már csak azon izgultunk, hogy ott legyen valaki és kapjunk vizet és üzemanyagot. Tudtuk, hogy megint feketén léptünk be egy országba, de emiatt már nem izgultunk annyira. Elértük Truscott repterét, sehol egy település csak a vadregényes táj és a reptér, ami kezdett kirajzolódni előttünk. Nem tűnt ígéretesnek, de innen már nem tudtunk volna tovább repülni ezért le kellett szállnunk. Előtte még csináltunk egy iskolakört, mert itt sem válaszoltak a rádióhívásunkra. Ilyenkor az a szabály, hogy tíz percig iskolakörözni kell, majd saját felelősségre a pilóta leszállhat.
Miközben tettük az eljárást izgatottan néztük, hogy a hangár nyitva van-e. Láttuk, hogy nyitva így behelyezkedtem leszállni. A szél viharos erejű volt és ráadásul oldalról támadott. A reptér bent volt az erdőben és a pályától nem messze magasodtak. Emiatt izgultam is nagyon, mert az erős oldalszelet a fák megkavarják és kemény turbolenciát gyártanak, amitől a Lúciánk  nagyon meg tud bokrosodni. Így is volt és piszok kemény munkámba került, hogy letegyem a seggünket a várva várt Ausztrál kontinensre.
Győzelem!!!
Elértük  Ausztrália észak-nyugat partjait és nagyon, nagyon büszkék voltunk magunkra "mi hárman"!!!





2003. január 13 TRUSCOTT

Tudtam, hogy Sydney még négy és fél ezer kilométerre van és sok mindent még meg kell úsznunk, de higgyétek el, hogy óriási érzés volt megérkeznünk ebbe a piros talajú, erdővel borított vad Ausztrál tájra.
Miután beálltunk a parkoló helyünkre, elénk bandukolt egy ember Ausztrál nyugalommal, akiről kiderült, hogy Ő a nagyfőnök. Elmeséltük neki a helyzetünket, majd benzint kértünk tőle. A pali közönyös arckifejezéssel vette tudomásul a dolgokat és közben ömlött róla a víz. Nagyon meleg volt és bemenekültünk az épületébe nehogy megsüljünk, majd a Csongor jópofizott nála, hogy legyen már egy kicsit kedvesebb. A pali segítőkésznek látszott, csak nem volt meghatva, hogy mekkora "hősökkel" találkozott. Telefonon valakinek lejelentette a repülést, hogy itt vagyunk és semmi gond. Na, gondoltuk, hogy ez csak így megy?! Ezután megtankolta a Lúciát, majd közölte, hogy Darwin-ba kell repülnünk, mert csak ott lehet belépni Ausztráliába. A Csongor belement volna és láttam, hogy megalkudott a palival. Én kurva ideges lettem és azt mondtam, hogy sehova sem repülünk, mert ismét a tenger felett kellett volna repülni 400 kilométert. A tengerről már hallani sem akartam, meg ott volt az a rohadt trópusi ciklon is ami szarrá szedett volna minket. Azt mondtam, hogy nem fogunk megdögleni egy rohadt papírért és itt meg nem maradhattunk. Ezért információkat kértünk, hogy melyik útban levő reptéren tudnánk  valamit intézni hivatalosan. A főnők is belátta, hogy igazam van és felhívtuk Kununura város rendőrségét és tájékoztattuk a helyzetünkről, majd közöltük, hogy odarepülünk és segítsenek.
Most már a főnökkel is összebarátkoztunk és adott hideg italokat és szendvicseket amit, úgy ittunk és ettünk, mint két éhenkórász. Életemben nem ízlett semmi ennyire, mint Truscott-ban. Fotót is csinált rólunk, amihez most már mosolygott is. Megkérdeztük, hogy mennyivel tartozunk, mire azt válaszolta, hogy csak a benzin árával a többi váljék egészségünkre. Nem gondoltuk volna, hogy ez a kedves fapofa ember ilyen nagylelkű. De bizony igen nagylelkű volt, mert mint utólag megtudtuk amikor elmeséltük más pilótáknak a truscott-i élményeinket, megjegyezték, hogy az a repülőtér Ausztrália leghíresebb reptere és a legdrágább is. 550 dolcsi a leszállás illeték, mert a második világháborúban katonai légi bázis volt és most már nemzeti kincsé van nyilvánítva. Azt tudtuk, hogy régi második világháborús reptérre érkeztünk, mert az főnök úr sokat mesélt a reptér történetéről, de az anyagi oldalával nem voltunk tisztában. Ezért utólag is nagyon, nagyon köszönjük a nagylelkűségét és segítőkézségét.
A felszállás előtt még mindig erős volt a szél és a meleg is kibírhatatlan volt. Lehetett vagy 50 fok. Megfeszült idegekkel begyorsítottam a Lúciát 100 km/óra és akkor kezdtem el elemelni a seggünket. Olyan erős volt a turbolencia és ritka a levegő, hogy a Lúcia ismét megbokrosodott és alig bírtam megfogni. Nem emelkedtünk, csak száguldoztunk alacsonyan és egyszer vissza is merültünk a pályára. Próbáltam sebességet gyűjteni még lógatással és abból lassan sikerült feljebb emelkedni. Hát nem mondom, amúgy is meleg volt, de most már ezek után lángokban égtünk. Ki is nyitottuk az ajtót, hogy kapjunk levegőt.
Az utunk Kununura-ig három óra volt és lakatlan területek felett repültünk, fantasztikus kő sivatag volt alattunk.


Hasonlított Arizonára és igazán jól éreztük magunkat. ismét sokat filmeztünk és fotóztunk.. Nem beszéltem még a helyi repülési irányításról: Ausztráliában, ahol nincs ellenőrzött légtér ott nincs a reptereken irányító szolgálat, csak egy automata, aki a rádiózásodat felveszi és ahhoz kell általában 15 mérföldre előtte bejelentkezni és a magnóra mondani folyamatosan a szándékaidat, és helyzetedet. Ha rajtad kívül van még valaki a levegőben, akkor vele is információként rádiózol. Fantasztikus dolog és igazán jól működik a rendszer. Még mesélek az itteni eljárásokról, a pilótákat otthon biztos érdekelni fogja. Truscott-ban is ilyen automata volt és Troughton Islandon is. A Kupangiak nem értesítették az Ausztrál irányítást és így nem is tudtak az átrepülésünkről. Rájöttem, hogy mi csak Darwin-nál léphettünk volna be és téves volt, hogy mi másfelé is jöhettünk volna. Ráadásul a frekvenciákat is rosszul adták meg a kupangi irányítók és ezért sem tudtunk kapcsolatot létrehozni. Hála a jó égnek mert,  kapcsolat esetén fordulhattunk volna vissza és ott is kellett volna maradni még vagy 9 napot, mert Darwin-ba a ciklon miatt  nem lehetett berepülni. Én még én izgultam a tizenhármadikai dátum miatt, ami ezentúl a szerencseszámunk..
Megérkeztünk Kununura-ra és a leparkolás után már jöttek is az elefántbaby nagyságú rendőr urak.
Hárman érkeztek elénk a Lúciát teljesen átvizsgálták és a csomagjainkat is ami nevetséges mennyiségű volt. El is voltak hűlve, hogy nincs nálunk szinte semmi. Az egyik karanténos tiszt sokat kutatott, de minden rendben volt. Közölték, hogy holnap Darwinba kell repülni, mert különben letartóztatnak illegális határsértésért és tartózkodásért. Majd megengedték, hogy a városban szálljunk meg. Még csináltak velünk közös fotót és  megenyhülve távoztak.
Mondanom sem kell, hogy már megint boldogok voltunk, hogy ezt is megúsztuk. Még ott a helyszínen összehaverkodtunk egy pilótával, aki jót nevetett a bejutásunkon és biztosított minket, hogy rohadt szerencsések vagyunk. Bevitt minket a városba, ami nálunk egy falunak is kicsi lenne, majd megbeszéltük vele, hogy holnap segít felkészülni a darwini  repülésünkhöz. A szállásunk egy tipikus Ausztrál stílusú bacpackers volt. Este még elmentünk ünnepelni egy helyi pub-ba. Akkora méretű marhahúst ettünk, mint amekkora a talpam. Nem is bírtuk megenni! Ez az itteni óriás emberek adagja volt nem a miénk. Még végigkóstoltuk a söröket, majd visszasiettünk a szállásunkra és már aludtunk is mint akit agyoncsaptak.


Január 14.Kununurra, Észak Ausztrália

Reggel ötkor keltünk, mert ma igazán korán kellet elindulnunk, hogy Darwin-ba el tudjunk repülni, úgy terveztem, hogy a  nagy zivatarok előtt megérkezünk, de baromságnak véltem az egész balhét nem hiszem el, hogy északnak kell  repülnünk 700km-ert, mikor nekünk délkelet felé kell tartani, ráadásul trópusi ciklonban. Na jó legyen, megpróbáltam magamhoz térni olyan érzésem volt, hogy csak most feküdtünk le és csak egy pillanatra csuktam le a szemem. Hat órára meg is érkezett a mi jó barátunk Joe
és már siettünk is a reptérre, de még bekaptunk  egy szendvicset egy  benzinkútnál, majd rohantunk tovább. Kununurra kicsi város nálunk egy falunak is kicsi lenne, de Ausztráliában, ha egy településen két ház van az már városnak számit, ugyan is ezen a földtekén nem ismerik a falut, a tanyát már említeni sem merem. Szóval, itt vagyunk Ausztráliában, ez olyan hihetetlen, csak tegnap érkeztünk és már annyi minden történt, ennek tudatában elégedetten és nagyon büszkén hátra dőltem Joe öreg fordjában és élveztem a táj sajátságos hangulatát ,a fél kopár tájat és a fehér törzsű fákat, a  vöröses talaj néha- néha előbukkant a zöld fűtakaró  alól, mintha szédíteni akartak volna, a Csongor meg csak karattyolt egyfolytában szegény Joehoz,  idegesített a hangja, mert igazán nem illett bele az elém táruló látványhoz,
és kezdtem magam sajnálni, hogy megint ideges leszek. Nem értem emberek, hogy a francban lehet a semmiről ennyit pofázni, ideges lettem.
Megérkeztünk a reptérre és mindjárt külön váltunk, hogy  mindenki intézze a megszokott repülés előkészítő munkáit, majd miután lecsekkoltam a Lúciát siettem vissza Joékhoz, hogy a meteorológiát megnézzem, hát nem volt biztató, de az értelmezésem szerint, nagy valószínűséggel délután egy óráig nem volt várható nagy ZIVATAR. Mondtam is a Csongornak, hogy kapkodja magát az adatok leadásával, mire láttam, hogy felkapta a vizet és visszarohantam a Lúciához. Ilyenkor minden cuccunkat nagy nehezen elpakolom,a mentőfelszereléseket lecsekkolom, a benzin csapokat megnyitom és a motort is minden alkalommal átnézem, hogy nincs-e csöpögés, olajfolyás a motor bakok nem verődtek-e szét, a karburátorok nem lógnak-e, és sorolhatnám, hogy mennyi mindent ellenőrzök még mire elindulunk.
Joe jött sietve, hogy most már akármennyire is akarna velünk foglalkozni már nem tud, mert a Cessna 207-es repülőjével gyümölcsöt kell szállítani egy távoli reptérre. Nagyon hálásak voltunk neki, mivel kaptunk tőle egy kis oktatást ausztráliai repüléseinkhez és egy szakmai könyvet, ami tartalmazza az összes repteret, mint utólag  kiderült, e nélkül a könyv nélkül sok bajt okoztunk volna az ausztráliai pályafutásunk alatt.
Az időjárás szép volt, hétágra sütött a nap, a felhőnek még a nyomát sem láttuk, csak ahova készültünk, az volt cudar. Levegőben voltunk már, úgy öt perce mire mindent elrendeztünk. Felvettük a darwini útirányt és lestünk ki az ablakon a táj, ami felett elrepültünk festői látvány volt, mintha a Marson repültünk volna, a vöröses táj a hegyeivel, dombjaival hosszan nyúlt elénk, míg a távoli mély sötétkék horizonttal egybe nem olvadt. Na eddig tartott a nyugalmam, mert tudtam, hogy mögötte már a sötét záporok és zivatarok várnak minket, és láttam a lelki szemeimmel, hogy gonoszan vigyorognak, és alig várják, hogy legyen egy mazsola, akit jól megszorongathatnak. Erős hátszelünk volt, jól haladtunk, de már kisebb záporokat kellett kerülnöm és éreztem, hogy nem sokára összeállnak, majd oda szóltam a Csongornak, hogy kerülnünk kéne, de Ö csak annyit mondott, hogy haladjunk tovább. Számításaink szerint, két óra negyven perc múlva megérkezhettünk volna. Jól hangzott, de tudtam, hogy ennyi mázli után, mint amennyi volt az egész utunk alatt, most már nem hittem, hogy esélyesek lettünk volna és különben is gyerekek ez itt egy óriási dagadt TRÓPUSI ciklon, aminek a teteje fent van zivatarok esetén 17000-méteren és onnan komoly helycserés támadások lehetnek. Képzeljétek el a Balatonon, mikor láttok egy zivatar felhőt és még csak feszeng, még nem támad, de már mindenki be van rezelve, hogy mekkora vihar lesz. Na, itt is ez van, csak míg otthon általában 11000-méterig emelkedik, itt az egyenlítőn 16-17000-métert is elér, és nagyon sok tesója van, amitől igen majrés tudok lenni. Most, hogy a meteorológiai oktatásotok meg volt folytatnám, kb. tíz percet sem hallgattam a Csongorra, mikor láttam, hogy az acél sötétkék felhőfal már az orrunk  előtt van  és teljesen ráült az alattunk elhelyezkedő vöröses sziklás kietlen félsivatagra. Elnéztem jobbra ott is ugyanaz volt a helyzet, majd balra hesszeltem és a messzi távolban még  láttam a halvány kék Timor tengert és a tiszta kék eget. Azonnal gondolkodás nélkül letértem az útvonalunkról, csak annyit közöltem a Csongorral, hogy kerülünk a tenger felé, mire láttam a szemein, hogy feszültté váltak, majd megnyugtattam, hogy van egy reptér a tenger parton 80 km-re, megpróbálunk odáig eljutni, és onnan már nincs olyan messze Darwin. Még aggódott, motyogott valamit, hogy lehet, hogy ott nem kapunk benzint, és különben is ott Aborijidek élnek és lehet, hogy aludni sem lesz hol, mert a könyv szerint, amit kaptunk a Joe barátunktól, többet nem ír róla. Szó nélkül vettem tudomásul az olvasmányát, de akkor sem megyünk bele a ciklonba, majd egy órát repültünk a tengerig, mire odaértünk,a ciklon ott is elcseszte az időjárást és rémülten vettem észre, hogy mögöttünk is a Kununurra felé is kezd bezáródni. Na, nekem több sem kellett és vissza fordítottam a Lúciát a kiinduló repterünkre Kununurrának. Talán még időben vissza érünk, záporok állták el az utunkat, mivel megfordultunk, a hátszelünkből szembeszél lett és igazán aggódtam, hogy időben megérkezzünk a Rock and roll előtt. Emlékszem sokat videóztunk és sokat imádkoztam. A Csongor meg aggodalmaskodott, hogy most mi lesz, mert a rendőrök letartóztatnak, majd így válaszoltam, mondd meg nekik, hogy egy rohadt papírért nem fogunk megdögleni, mint később megtudtam le is fordította szó szerint, és a rendőrök meg is hatódtak és el is szégyellték magukat, innentől rugalmasabban kezelték a kialakult helyzetünket.


A lányeg, hogy időben megérkeztünk, még a nagy zuhi előtt. Addigra már Joe barátunk is vissza érkezett a gyümölcs szállító fuvarjából, egymásra mosolyogtunk és ezzel meg volt magyarázva az elmúlt három órás repülésünk.
Joe and Me, Kununurra, Észak Ausztrália

Segítő késségét ismét felajánlotta amit szó nélkül elfogattunk és bevitt minket a városba, hogy a Csongort a rendőrségen kirakja magyarázkodni, engem meg áruházba kétkomponensű  javító készletet venni a légcsavarhoz, majd vissza rohantam Joeval a reptérre, hogy kijavítsam a légcsavar belépő élein a eső marta foltokat. Estére végeztem, majd holnap felpolirozom, mondtam Joe-nak és bevitt Kununurra-ba a szállónkra, hogy megtudjam mit intézet a Csongor a rendőrségen. A szállón nem találtam így bevágtam magam a medencébe, hogy jól kiáztassam magam, mert ez a nap a visszavonulásról szólt, de miket mondok, valójában nem is akartam Darwin-ba repülni és így csak egy jót kirándultunk és én mondom, hogy igazán látványos tájakat repültünk át. Miközben vigasztaltam magam a Csongor is megérkezett és már rohantunk a rendőrségre, közben elmesélte, hogy a rendőrök milyen megértően viselkedtek és a rossz időjárás miatt megpróbálják faxon elrendezni a papírjainkat a darwini hatóságokkal, lassan meg is érkeztünk, de közben az utcán nagyon sok Aborijid galerizett jó néhány közülük már jól be volt állítva és rohadtul emlékeztetett a viselkedésük az otthoni nem fehérbőrű magyarjainkra. Szóval ott álltunk a rendőrség előtt és csöngettünk, mert már zárva volt, este hét óra lehetet és jött is a elefánt baby nagyságú rendőr ügyeletes, hangsúlyozom nagyon kedves volt és segítő kész, mindjárt letámadtam, hogy filmezhetek-e?-mire ok-val bólintott és felhívta a figyelmemet a monitorokra amelyek egyenként egy,egy cellára volt állítva és az egyikben láttam egy ős ausztrál nőt amint vonaglik és őrjöng magában. Biztos az alkohol tette ezt vele az Abók nem nagyon bírják az alkoholt és bekrepálnak. Már megint elkalandoztam, szóval megkaptuk a barátunktól a nyomtatványokat, amit a Csongorral hamar kitöltöttünk, majd megjelent az irodában még egy hatalmas elefánt baby, de Ö már Abó volt és brutális kedvesség sugárzott róla, majd öt is lefilmeztem, hogy majd ki tudjátok gyönyörködni magatokat, mert otthon ilyen nincs az biztos, jól van nem fikázni akartam, csak így tudok írni, mindenesetre mélységes tiszteletünk a Kununurra-i rendőrség dolgozóinak, hogy nem csuktak le és nem utasítottak ki minket. A lényeg, hogy közölték velünk, hogy nem kell Darwinba menni. Karns-ben, vagy Brisbane-ben be kell mennünk az emigráció iródába belépő pecsétet kérni, hát ez a két város sok ezer kilométerre volt tőlünk és a reggeli véleményem az itteni hatóságokról 180-fokot változott, majd igenhálásan megköszöntük, de annyira hálásak voltunk, hogy a rendőr is már teljesen meghatódva mondta, hogy soha viszont nem látásra uraim. Hurrá győztünk!- nem kell már a trópusi ciklonnal majréztatni magunkat és húzhatunk délkeletnek. Boldogan mentünk a szállásunkra és igazán győzteseknek éreztük magunkat. A város utcái nagyon szélesek és kihalt volt minden, nem volt itt sok fény még a csillagokat is láttuk egészen jól éreztük magunkat, amíg meg nem láttuk a kidőlt és kiabáló Abókat. A rendőrségen azt mondták, ha lehet egyedül ne sétáljunk a városban, mert veszélyes, majd elmesélték azt is, hogy alkoholt ne is próbáljunk venni, ha gyalog vagyunk, mert nem szolgálnak ki csak akkor, ha kocsival vagyunk, gondolkoztunk, hogy ezek most viccelnek velünk, vagy komoly és komolyan mondták, de még akkor nem értettük, hogy hol a logika, mert minden törvényes rendelkezésnek van valami logikai célja. Hát most kaptuk meg a választ az Abok nem járnak kocsival és így most már világossá vált, amelyiknek meg van amit még nem láttam az meg nem mer inni, mert félti a jogsiját gondoljuk mi. Na most jót nevettünk ezen az egészen. Most már ezek után tényleg büszkék voltunk magunkra, hogy rájöttünk a trükkre. Természetesen nem a szállónkra siettünk, ha nem a kocsmába Joe várt minket, hogy elmeséljünk jó néhány kalandot az idáig megtett utunkról, na és természetesen jó kis ausztrál söröket lenyomatni a szomjóságtól szenvedő gyomrunkba. Jól éreztük magunkat az Abokat is elhagytuk már kellemes meleg sivatagi klíma volt, furcsa volt Magyarországra gondolni olyan távolinak tűnt és ott olyan hideg van, mi meg itt sétálunk a föld másik oldalán fejel lefelé, de ennek ellenére jól éreztük magunkat és már csak a jól megérdemelt sörre koncentráltunk. Joe, már régóta várt ránk, de megértette a helyzetünket és nem is magyarázkodtunk, csak annyit mondott, hogy NO WORRYS ausztrálos dialektusban, majd kikértem a söröket és azon vettem észre magam, hogy megint üres a poharam, hát igen ezek a melegek, meg a stresszes repüléseink.
Miután jól kimeséltük magunkat Joe-nak, aki jót nevetett a kalandjainkon leléptünk a backpakers-be, hogy holnap betudjam fejezni a légcsavarom javítását és felkészüljünk a következő állomásra, most már délkeletnek Tennant Creek felé fogunk tartani.


Január 15. Kununurra, Észak Ausztrália
Ezen a napon fejeztem be a légcsavarom javítását. Holnap indulunk! Ma csak pihi és felkészülés az indulásra.

Január 16. Indulás Tennant Creek-re

Ma reggel nem sokat tétováztunk, óriási útvonalat terveztünk és igen jó érzés volt, hogy el voltunk látva információkkal és térképekkel. Most is kértünk SAR-t /SEARCH AND RESCUE SIGNALS/ lehet, hogy még erről nem írtam, de most elmagyarázom. A lényege, hogy mi nagyon veszélyes helyeken repültünk és ezért kértük mindig ezt a szolgáltatást, amennyiben nem érkeztünk volna meg időben az adott célrepülőtérre, rá fél órán belül meg indítják a mentést a leadott útvonalunkon, ezért nem ajánlatos elfelejteni lejelenteni a megérkezést landolás után, mert a mentés költségeit meg kell téríteni. Szóval felszálltunk és neki lódultunk egy nagyon híres nemzeti parknak, a neve "Bungel-Bungel National Park" és csak speciális eljárással lehet berepülni, mert összeütközés veszély áll fenn. Itt nagyon érdekes formájú  vörös sziklák és kanyonok vannak, de míg odafelé tartottunk, közben elrepültünk a világ legnagyobb gyémánt bányája felett, a neve: Argyle Diamond Mine, itt rózsaszínű gyémántokat bányásznak és egy karát  kb. egy millió USA dolcsiba kerül. A táj kihalt, sehol senki, csak a nyers természet, hihetetlen, hogy az ember milyen egyedül érzi magát ezen a vadregényes, kősivatagos tájon. Hamarosan megtaláltuk a parkunkat és a megadott eljárásokat betartva berepültünk fölé, fantasztikus volt a táj idáig is, de amit itt láttunk az nem volt e világi! Jó sokat filmeztünk és fotóztunk, közben még egy másik repülővel kellett rádiózni, nehogy összeütközzünk, majd 45 perces repülés után felvettük a következő irányunkat Hooker Creek-felé, ahol tankolás végett akartunk leszállni, de odáig még volt hátra 240 kilométer és a sebességünk 120 km/ó volt csak, köszönhetően a szembeszélnek, és a termikek is kezdtek már dolgozni.
Ezért és a látványért is lesüllyedtünk kb.10-20 méterre és onnét filmeztük az óriás vöröses barna  színű hangyatermeszeket, amelyek több méter magasak voltak, miközben habzsoltuk a félsivatag giccses parádéját. Vadon tartott lovakat és szamarakat vettünk észre, és azonnal több tisztelet kört csináltunk nekik, amitől komoly vágtába kezdtek. Gondolom, nem értékelték az érdeklődésünket, és közben eszembe jutott, hogy ha most látná a gazdájuk, hogy egy kis szemtelen sárga szúnyog nagyságú  repülő ebben a forróságban meghajtja az állatait  biztos dühében a fegyveréért kapna és már a lelki szemeimmel láttam is ahogy káromkodva eltorzult ápolatlan szőrös pofával az összes töltény raktárát ránk pazarolja.
A képzelőerőmnek köszönhetően, ismét élethűen láttam magam előtt a szitut. Azonnal menekülésbe kezdtünk, a Csongor megint csak értetlenül nézet, hogy már megint mi a franc bajom van, és könyörgött, hogy csináljunk még egy kört, én meg csak motyogtam az orrom alatt, hogy meneküljünk, mert szétlövik a seggünket. A Csongornak tágra nyíltak a szemei, de úgy nézett ki, mintha sült hal szemébe néztem volna, majd értetlenkedve kérdezte, hogy ki akart ránk lőni, de én már csak mosolyogtam, amitől még értetlenebb lett a nézése. Én már csak rajta derültem egy jót, ettől meg ideges lett és most Ö dünnyögött valamit az orra alatt, ami gondolom nem lehetett nagyon publikus. Még volt hátra a JPS szerint Hooker Creek-ig egy óránk, ami ennyi kaland után már nem tűnt soknak, csak ennyire ne dobálná a fenekünket ez a sok termik és ez a szembeszél is alább hagyhatna. A hátra lévő egy órában sok féle színű és terepfelületű tájat szeltünk át irigyeljetek, mert nagyon jól éreztük magunkat.  Hooker Creek előtt voltunk, mikor láttam, hogy oldalszeles leszállás lesz belőle. Ráadásul a házak keltette jó kis turbolenciák, és  a levegő forrósága. Rendes kis rock and roll-t csinált. Még megsimogattam a Lúciánkat, majd motyogtam egy két bűvös szót. Meglestem a Csongor arcát, de már megint az a sült hal tekintete volt. Ahelyett, hogy komolyan koncentráltam volna, megint elmosolyodtam, de már nem volt időm a leszállásig elkomolyodnom, mert már a futópályán voltunk kigurulás közben.  Most meg a megkönnyebbüléstől jött rám a nevetés. A Csongor nem is értette az egészet és komolyan aggódott értem, majd beálltunk egy nyitott hangárba, hogy a Lúcia egy kicsit hűsöljön az árnyékban, nagyon megérdemli. Csongor elrohant intézkedni, én meg átnéztem a Lúciát, hogy minden rendben van-e, mert megint egy sivatagi átrepülés várt ránk. Ez Ausztrália egyik  legkeményebb helye volt, amire a pilóták is azt mondták, hogy kerüljük ki, mert kegyetlen világ van ott.        
Na, mindegy, mi úgy döntöttünk, hogy átrepüljük, de előtte jól felkészülünk és talán nem lesz baj. Itt ezen a reptéren és környékén bennszülöttek élnek, de mi csak Aboknak hívjuk. Ezen a reptéren és a faluban a  törzsfőnök engedélyez mindent, ami a repülésre vonatkozik, abban is Ö dönt. A Csongor már jó ideje elment intézkedni a bennszülöttekhez, hogy nehogy balhéba keveredjünk, és ólmozatlan benzint szerezzen. Nem győztem várni, ezért utána eredtem, hogy megnézzem, hátha már az Abok ebédet csináltak belőle és nem akartam kimaradni ilyen jó buliból. Félelmetes volt, ahogy az Abok házai felé közelítettem, a kamerát szorongatva mindent filmeztem, de már addigra a Csongor tartott felém és hatalmas tágra nyílt szemekkel mesélte el, hogy milyen világba keveredtünk. Majd visszafordítottam, mert én is látni akartam, hogy élnek az itteni emberek. Először is a helyi közértessel haverkodtunk össze, aki egyben benzint is árult, de közben jól szemügyre vettem az Abokat. Félelmetesen kemény arcvonásaik voltak és olyan érzést keltettek, mintha egy másik bolygón lennénk. Viszonylag normális házaik voltak, de senki nem dolgozott, a gyerekek a bolttal egybeépült házban játszottak és nagyon élvezték, ahogy filmeztem őket. A boltos elmesélte, hogy ezek az emberek a földjeik után földhasználati járadékot kapnak és abból tengnek  Meg is jegyeztük, hogy ahhoz képest, hogy milyen gyémánt bányák vannak a környéken, abból jobban kellene élniük. Persze - gondoltuk- , ezek az emberek csak nevetséges alamizsnát kapnak érte. Majd közölték, ha itt akarunk maradni éjszakára, a törzsfőnök engedélyét kell kérnünk, de mi örültünk, hogy nem kellett igénybe venni az  engedélyét és sietve visszamentünk egy húszliteres teli benzinkannával. Majd megegyeztünk, hogy a többi benzint a reptéren lévő benzinkútról tankoljuk, ami ólmozott AVGAS benzint tartalmazott. Még csináltattunk szendvicseket a nagy átrepüléshez és feltankoltuk magunkat ásványvízzel is.
Mire vissza értünk már ott tankolt egy Cessna Karaván, a pilótájával mindjárt összehaverkodtunk. Nagy kíváncsian kérdezte, hogy honnét érkeztünk, mire csak röviden válaszoltunk, hogy Magyarországról. Na ennek örömére ő meg büszkén mondta, hogy az apja is magyar, de ő már sajnálkozva közölte, hogy nem tud beszélni a nyelvünkön és nagyon megörültünk egymásnak. Nem sokat beszélgettünk, mert már repült is tovább, majd mi is feltankoltuk a Lúciánkat és neki lódultunk a sivatagnak. Délután egy óra volt mikor felszálltunk és borzalmasan meleg. A sebességünk is az erős szembeszéltől 76km/ó csökkent és a  termikek egyfolytában nagyon erősen dobálták a Lúciánkat. Ez után a repülés után több napig fájt a derekam, eszméletlen erőket kellett elviselni a Lúciánknak és a seggünknek. Négyszáz kilométer várt ránk és ráadásul a szembeszél még megnyújtotta a repidőnket öt és fél órára. Na most azonnal kiszállok és bevágom magam egy rohadt kocsmába vigasztalódni, de már el is hessegettem a majrés gondolataimat, mivel eszméletlen gyorsan kellett kormányozni és ezáltal nem volt több nyafogás. Félelmetesek voltak a hánykolódásaink volt, hogy a varió kiakadt, mind emelkedéskor, mind süllyedéskor, mintha megháborodott volna a levegő, mindig a szárnyat néztem és elcsodálkoztam, hogy még meg van és nem törött le. A távolban már láttam, aminek nagyon nem örültem, porvihar alakult ki előttünk, amitől duplán tartottam, mert nem tesz jót a légszűrőnek és ez által a motornak sem. Mikor belerepültünk nem tűnt olyan vészesnek, már jó pár hasonló porviharban volt részünk, egy ilyen repülés után mindig légszűrőt szoktunk mosni, most is így volt. A porvihart egy kis zápor váltotta fel és ettől ismét tiszta lett az idő. Talán egy fél óra telt el mikor ismét felhők sorakoztak ellenünk  A trópusi ciklonnal érkeztek, amelyik Darwin felett csúfította az eget és nem engedett be Darwinba, és az amelyik Timortól Ausztrália felé viharfelhőkkel zárta el az utunkat. Most utánunk jött, és tudtam, hogy holnap ebből megint háború lesz köztünk. Nagy nehezen elértük Tennant Creek városát/faluját/. Hihetetlen élmény volt, amikor kikászálódtunk a Lúciánkból, a derekam és a lábam is el volt macskásodva, olyan érzés volt repülni mintha állandóan seggre estem volna, túl hepehupás volt a levegő. Erre szokták azt mondani, hogy férfimunka volt!!!
Nem sokat tököltünk, megnéztük, hogy hogyan tudunk tankolni, kit kell értesíteni. A reptéren lévő AVGAS tankoló helyre siettünk és a mellette lévő tábláról elolvastuk az utasításokat. Egy telefon számot kellet hívni, ami után egy hölgy érkezett ,ő volt a benzinkutas. Miután elmeséltük, hogy holnap reggel hatkor szeretnénk tovább indulni, lebeszélt minket az aznapi tankolásról az erős szél miatt, majd megállapodtunk másnap reggel hat órai találkozóban és megkérdeztük, hogy nem tudna-e ajánlani egy olcsó szállást. Azonnal el is vitt minket a Turist motelba, ami 25 dolcsiba került két külön ággyal, aminek már nagyon megtanultam örülni. Este még a nagy megpróbáltatások miatt kerestünk a város főutcáján egy füstös kocsmát, ahol legurítottunk jó néhány sört, majd a beszámolónkat írtam, míg bele nem fáradtam és untam, ALVÁS………………
Január17. péntek. Indulás Monta Isa-ba, de valahogy Alice Springs-be érkeztünk

Reggelek, borzalmas kínzó reggelek! Jó lenne már egy kicsit többet aludni. Na de elég a nyafogásból, tegnap láttam itt egy jó kis medencét, gyorsan beáztatom magam, és már kezdődhet is az újabb kaland.
Hat órára érkezett a taxi, ami rá pár perc múlva a reptéren is volt velünk A taxis nagyon elcsodálkozott, mikor meglátta a Lúciát, és csinált egy-két fotót rólunk és természetesen a magyar zászlónkról, amit az erős szél a kezemben vízszintben tartott, majd egyfolytában csak mosolyogva és elismerően csóválta a fejét.  Tudtam, hogy ma lesz egy kis problémánk az időjárással, de jó kedvem volt és bíztam az Úrban. Lúciát gyorsan feltankoltuk és már a levegőben is voltunk. Irányunk kelet volt, a 66-os főút közelében haladtunk már egy órája  Monta Isa-nak, mikor megint utolért a Darwin-felől jövő trópusi ciklonunk, amibe kezdtünk megint belerepülni. Most is először csak kis helyi záporokkal kezdődött, majd kezdett összeállni, és nagyon randa fekete volt. Hát ismét jó döntést kell hoznom, nem könnyű megint lemondani az eredeti útvonalról. Most mi legyen,  kerülgessük a záporokat és menjünk be az összeállt fekete trutymóba? Már nem akarok kockáztatni, elegem van belőle, egy mozdulattal jobbra rántottam a botkormányt és felvettem az új útirányt a délre lévő Alice Springsnek. A Csongor meg már megint mérges volt, hogy csak így döntöttem. Nem voltam népszerű nála, az biztos, de vele sosem akartam megbeszélni az ilyen dolgokat, mert amilyen hülye vagyok, még hagynám hogy rádumáljon a trutymóra. Ilyenkor mindig egy belső hangra figyelek, aki az egész utunk alatt jó döntéseket hozott, de így utólag nem bántuk meg. Ki tudja mi várt volna ránk ott a sötét, barátságtalan, állandóan velünk szemtelenkedő ciklonban. Nem baj, most viszont egy darabig megint nem ér utol, az biztos. Jó volt a szép időben repülni és jó érzés volt az ülepünket biztonságban érezni, a termikek sem dobáltak minket. Viszont jót nevettem, mikor láttam a Csongor aggódó tekintetét, amikor lapozgatta a Joe-tól kapott ausztrál légügyi reptérinformációkat tartalmazó kézikönyvet, hogy felkészüljünk az alice springsi reptér megközelítésére és eljárásaira.  Hát igen, ez az ő dolga volt, minek tudott jobban angolul. A táj alattunk félsivatagi  és lapos, gyűrött sziklás volt. Erről jut eszembe, tegnap a házigazdánk elmesélt egy történetet, hogy valamikor több millió évvel ezelőtt ez a terület két különálló sziget volt, és sok-sok év alatt egymásnak csúsztak, ebből lett ez a gyűrődés. Ami a másik, hogy ezek a területek tele vannak foszfor bányákkal, amik a halak csontjaiban fordulnak nagy számban elő, és ahogy a két part egymásnak gyűrődött, így a halak csontjai összepréselődtek, amiből kialakultak a foszforlelőhelyek. Na most jön a lényeg: ezek a lelőhelyek felszíniek, este mikor sötét van, bevilágítják az éjszakát.
Na ennyit a fölrajz, vagy biológia óráról, szóval nagyon menő ez a hely. Jó dolog a kaland, de csak, úgy ha az ember épp bőrrel kiszáll belőle. Alice Springs még három órára volt tőlünk, ez már nem számított soknak. A két város között 600 kilométer távolság van és ez alatt nincs másik lakott település. Igazán izgalmas, hát nem a Föld nevű bolygón éreztem magam, az biztos. Láttunk egy főutat, ami a sivatagon keresztül vezetett. Azt tudni kell, hogy itt az utak általában legyalult földutak, amiket az út mellett elhelyezkedő karbantartó személyzet tart karban földgépekkel. Hogy milyen sűrűn lehetnek az út mellett, azt nem tudom, de biztos, hogy így működhet. Ja, és leszálló pálya is volt mellettük, ami szintén csak gyalulva volt. Megkönnyebbülés volt látni az utat és a futópályát az ott tevékenykedő emberekkel. Majd azonnal stoppert nyomtam, hogy mérjek egy időt ettől a ponttól, hátha bajba kerülünk és nem árt tudni, hogy merre esik tőlünk a közelebbi leszálló hely. Lassan elértük az alice springsi kontrolt, ahol hallottuk a bevezető irányító hangját, jó gyorsan megtanult beszélni, sok gép volt az irányítása alatt. Ilyenkor mindig összeszorul a gyomrom, hogy nehogy valami hibát csináljon, mikor már mi is a kezében vagyunk, mert az antalyai balhé után az anyámnak sem hiszek, nemhogy ezeknek, ráadásul ők nem is dögölhetnek bele.
Ok, azért ennyire nem vagyok majrés, de ilyenkor nem árt, ha az ember egy kicsit bizalmatlan, véleményem szerint jót tesz az egészségnek. Már Alice Springs volt alattunk, kis városnak látszott. Ez is egy szokványos település, különösen nagy fantázia nélkül megépített városka. A sivatag szépségesen unalmas homok tengerén feszített és várta a turistákat, hogy mint ennek a vidéknek a főszereplője eligazítsa az ide látogató turistákat, kalandorokat, művészeket……..
A bevezetés forgalmas volt a leszállópályára, de ezt is sikeresen megúsztuk. Borzalmas meleg volt, így csak a Lúciánkat ellenőriztük le és már mentünk is a megszokott repülés utáni hivatalos dolgokat intézni.
Megbeszéltük, hogy nem is baj, hogy Monta Isa helyett ide kényszerített az időjárás, mert legalább megnézzük az Uluru Ayers Rock-ot, tudjátok azt a bazi nagy kopasz vörösesbarnás kopasz követ. Ami csak úgy fekszik a sivatagban. Miután lerendeztük a hivatalos dolgainkat a reptéren, megbeszéltük, hogy nem buszozunk, mert kettőnknek nagyon drága lenne, ezért autót béreltünk, egy jó nagy ezüst színű Toyotát, de az örömünk nem tartott sokáig, mert kiderült, hogy az Ayers kövünk kereken 450km-re van. Na most lekonyultunk és igazán elgondolkoztunk, hogy meglátogassuk-e? Végül úgy gondoltuk, hogy most már megnézzük, csak azt nem tudtuk, hogy a Lúciával menjünk, vagy a bérelt kocsival. Tíz perc után megállapodtunk, hogy kocsival megyünk, mert az út alatt több látni való lesz és jobb, ha földön mozgunk.
Miután megemésztettük, hogy ez az akciónk is mennyi pénzbe fog  kerülni, elindultunk a városba, ahol találtunk egy backpakers szállót, majd még gyorsan elmentünk a sivatagba kocsikázni, miközben jobbnál jobb rockzenéket hallgattunk. Más érzés volt ez, mint amikor repültünk, most minden  más volt. A földön száguldoztunk és az Ausztrál  vidéket testközelből csodáltuk, e mellé még párosult az az élmény, hogy idáig magunk repültünk el. És ez olyan vagány érzés volt, amitől nagyon boldogok voltunk, és jól kikocsikáztuk magunkat. Este magyarokkal találkoztunk, akikről még írok, de most már az alkohol lefárasztott, így megint leléptem.




Január 18. szombat, vasárnap kirándulás autóval Közép Ausztráliában

Alice Springs-ben korán keltünk, hogy időben elinduljunk az 480 kilométerre lévő Ayers Rockhoz /Uluru/, ami állítólag Ausztrália mértani közepe. Rutinosan összekapkodtuk magunkat és bevágodtunkn az ezüstszínű Toyotánkba. Hamar elhagytuk Springset nagyon kicsi város  volt. Az út alatt nagyon meleg volt kb. 45 fok, sehol nem láttunk kengurut csak az út szélén az elütött tetemeiket. Sok a Roadtrain, ami akár 5 pótkocsiból is állhat. Útközben meglátogattuk a Henbury meteorit krátereit, ezek egy nagy és két kisebb kráterből állnak  A Föld légkörébe mikor belépett, három részre vált és a három kráter szélei is érintőlegesek egymással, kb. tíz méter mélyek és harminc méter szélesek egyenként. Nem sokáig maradtunk kezdet a hőség emelkedni, csináltunk egy-két felvételt, és már folytattuk az utunkat ULURU-hoz, ami még több száz kilométere volt tőlünk.
Kora délután érkeztünk meg. Ott állt a monolit /Uluru/ magányosan, hirtelen kiemelkedve a környező laposan elterülő síkságon a maga 335méter magasságával és a 3,6 kilométer szélességével, ott állsz a csodálkozó képeddel, majd természetes lazasággal oda súgja a füledbe, szerinted én hogy csöppentem ide? Hát igen olyan mintha az égből pottyant volna, vannak is ilyen mende-mondák, hogy egy meteorit, de ez nem állja meg a helyét. A hivatalos magyarázat, hogy a kontinens ezen a részén valamikor tenger volt és a homokkő kevésbé ellenálló rétegei lekoptak, így most ami látható az, az erősebb réteg! Ennyi, amit tudni kell minimum róla.    A gyalog túrákon, amire belehet fizetni és egy napos aszalódással jár, nem vettünk részt rajta. Viszont annál többet filmeztünk és a kocsival többször körbe jártuk. Ez kb. több, mint tíz kilométer, amit az Uluru monolit körül kiépítet aszfaltos úton lehet látványosan körbekocsikázni. A monolitot egy európai térképész fedezte fel 1872-ben, egy ével később egy kalandor megmászta és  elnevezte Ayers Rocknak  egy dél ausztráliai politikusról a tiszteletére. Ezt így olvastam én is. Eredeti neve ULURU, ami Földanyát jelent. Az itt élő Ananguk és más törzsek szent helyükként tisztelik. A sziklában található barlangokban az ősök tetteiről szóló falfestmények árulkodnak. Este hétig maradtunk, mikor megvártuk a napnyugtát fantasztikus izzó vörös fényben pompázott a kis csöppség!
Nehezen szakadtunk el, a látványtól, mert igazán kitett magáért és nagyon éreztük, hogy nem akar elengedni. Meg is kellett várni, hogy besötétedjen és ezután indultunk el a 325km-re levő Ausztrália legnagyobb Kings Canyonjához. Késő este még betértünk egy tehén farmra, itt kedvesen fogadtak, megvacsoráztunk és tankolni is tudtunk. A farm kb. akkora volt, mint fél magyar ország, legalább is ezzel henceget a kocsma falán díszelgő oklevél. Amúgy a kanyonig vezető utunkon ez az egy település volt. A világ végén éreztük magunkat. Idegen világban voltunk, más növényzet, más fajta állatok, furcsa kellemes izgalmas bizsergés futott rajtam végig, jól éreztem magam, majd folytattuk az utunkat. Az út alatt, mivel már sötét volt sok, sok kenguruval találkoztunk, és tevékkel. Állandóan fékezni kellett, mert mindig átugráltak előttünk, így nem is tudtunk csak60 km/órával közlekedni, de nem is akartunk gyorsabban menni, mert a kenguruk látványa és a tevéké teljesen magával ragadott és állandóan fotózni akartuk Őket, ami nagyon nehéz volt. Éjjel kettőkor érkeztünk meg a Kings Canyonunkhoz nagyon álmosak voltunk és a közelben lévő motelbe nem akartunk betérni arra a pár óráig, ami reggelig volt hátra. Nem láttuk már értelmét, így hátra döntöttük az ülést és azonnal beájultunk, de annyira, hogy reggel 7-kor mikor a nap felébresztett azt hittük, hogy csak egy pár perce merültünk állómba. A reggeli cicamosakodás után, egy-egy liter vízzel a kezünkben elindultunk megmászni a canyont. Én már Arizonában 4 szer megmásztam a Grand Canyont és így egy kissé flegmán álltam neki ennek a túrának, valójában nem igazán érdekelt csak egy kicsit, fáradt voltam az ilyen melegben való túrázáshoz, de a bennem lévő enyhe kíváncsiság erejével végig túráztuk. A Canyon világa mindig érdekes ez olyan, mint amikor a fát kivágják és a gyűrűk számából meglehet állapítani a korát, itt a talajrétegződésekből lehet vissza menni a Földtörténet különböző  koraiba. Misztikus érzés és minden téren óriási élmény, egy hely, ami megmutatja számodra, hogy a problémáid és te magad is egy törpe vagy,  egy hely ahol eltudsz szabadulni a gondjaidtól, mert a Canyon kisajátítja az egész énedet és azon veszed észre magad, hogy csak Öt csodálod és magasztalod, és elfeleded a szürke hétköznapjaidat, már csak Ő van és Te.

Borzalmas ez a meleg, gondoltam, mivel már kora délután volt, és erősen tűzött a nap a tiszta világos kék égből.  A vörösen izzó canyon falai vakítóan szikráztak már, már néha arany színbe csaptak át, vagy lehet, hogy napszúrást kaptam?! Tegnap az Ayers Rock-nál magyar srácokkal találkoztunk, akik pihegve mesélték, hogy otthon mínusz húsz fok van. Hát most áhítattal fogadnék egy kis hűvös levegőt, de ahogy bele gondoltam, hogy az már nagyon cudar lehet, lelki szemeimmel láttam, ahogy reggel a fagyos szürkeségben  beszállok az udvaron egész éjszaka ott parkolt, agyon dermedt autómba és dideregve nagy kérdőjellel a fejemben, éppen be akarom indítani…. Azonnal kimásztam a sokkomból, és  üdítően fogtam fel a kemence forróságú túránkat. Utána boldogabban ballagtam az itteni kocsinkhoz, így nem érdekelt, hogy 50 fok próbált megaszalni, nem volt a fejemben a nagy kérdőjel, mikor elfordítottam a kulcsot a kilencven fokos ülésben.
Az Ausztrál utak hullámosak és nem szélesek, olyan mintha a sivatag porán haladtunk volna, most nyomtam a gázt, mivel nem kellett tartani a kenguruktól azok nappal hűsölnek az árnyékokban. Már jól éreztük magunkat, mert a légkondit egyfolytában dolgoztattuk, jól esett, ahogy ömlött ránk a hűs levegő és igazán élveztük  Közép Ausztrrália vad forró tájait, egész Alice Springs-ig.
Este még a nagy forróságra a backpacers-ben legurítottunk egy- két sört. És nagyon reméltük, hogy a holnapi indulásunkat Bedourie-ig, ami tőlünk 600 kilométerre van a Simson sivatag keleti oldalán, nem mossa el a gonoszul  minket üldöző trópusi ciklon. Mert az biztos, hogy megtalált minket magának és tudtam, hogy lesben áll még mindig nem adta fel. Nem tudom, de úgy érzem, hogy macska egér játékot játszunk, tudjátok milyen az, amikor a dög addig játszik az egérrel, amíg a vadász perverzióját ki nem éli és utána, meg az szét izgult, agyilag tropára tett egeret, ham bekapja. Az esti sör pont ezért nem is igazán ízlett. Ja még azt akartam megírni, hogy este elmentünk kajálni, de vacsorát már nem kaptunk sehol, itt korán bezárnak a konyhák kb. 9 óra lehetet, és nem hittünk a szemünknek, hogy ilyen korán már zárva vannak a konyhák. Azért találtunk egy gyors éttermet, ahol a hamburger mellé kék színű kólát ittunk, olyan íze volt mint a pirosnak azóta sem láttam, nem mintha hiányozna, de jó pofa volt.
Este még azért magunkévá tettünk egy-két pohár sört és megpróbáltunk aludni, már nagyon vártam, hogy holnap legyen és elöntse az agyamat a jól megszokott adrenalinom.

Január 20. hétfő Indulás Bedoure-ba

Valamikor reggel keltünk és gyors összepakolás után elrohantuk a reptér mögötti meteorológia állómásra, ahol megnéztem az időjárást, hát nem volt biztató, de mivel reggel korán volt gondoltam még a nagy zivatarok kialakulások előtt oda érünk Bedouriba. Az út odáig 600 kilométer a Simson sivatagon keresztül. Ezt a sivatagot tartják a kontinens Szaharájának. Itt a dűnék gyakran 100 kilométer hosszan futnak északnyugat délkelet irányban. Állítólag minden felfedezőnek komoly kihívást jelentett és csak 1939-ben keltek át először gyalogosan. A reptéren volt egy repülő iskolaigazgató, aki, direkt kiemelte, hogy meg ne próbáljunk átrepülni a sivatag keresztezésével, mert oda nem repülhetnek be egymotoros gépek. Mi megígértük, hogy megkerüljük és nem kockáztatunk, ezt akkor már ezen a kontinensen megígértem Kununurran is, hogy a Tanami Sivatagot sem repüljük át Tennant Creek-ig, ami kereken 400 kilométer volt. Na mindegy gondoltuk, lesz ami lesz gyorsan leadtuk a bérelt kocsinkat,  és elintéztük a szokásos indulással kapcsolatos tököléseket, majd a levegőbe emelkedtünk és már tudtam, hogy keresztbe szeljük a sivatagot a Csongor még az indulás előtt leadott a mentő alakulatnak /SAR-nak/ egy értesítést, hogy ha nem érkezünk meg a megjelölt időre, akkor félórán belül mentésünkre sietnek. Ez így elég jól hangzott és innentől nem nagyon aggódtunk. Azt hiszem, igazán élveztük a hülyeségünket, de pénzünk sem volt arra, hogy állandóan megkerüljük az összes sivatagot, ami keresztezi az utunkat. Az időjárás felhős volt, sok karfiol tarkította az eget. Ezek még a reggeli fejlődő fázisban mutogatták magukat, felismertem belőlük a minket üldöző ciklon szélét, de most biztos voltam benne, hogy nem igazán fog keresztbe tenni, mert mikor reggel leellenőriztem az időjárást, úgy néztem, hogy alatta pont elférünk. A tájat, egyenlőre a Macdonell hegységhez tartozó négy hatszáz méteres hegyek és az Őket beborító felhők, borították, majd 100 kilométer múlva kezdődött a rettegett Simson sivatag. Nemsokára már a sivatag laposan elterülő tája felett karcoltuk a most már tiszta felhőmentes eget, sehol senki csak a sivatag és mi. Rá néztem a GPS-re és még volt hátra négy óra repülés a megérkezésig, majd elvarázsoltam magam az én kis világomba és átadtam magam ismét a sivatagnak, nem érdekelt már az idő…..

Összesen 7 órát repültünk mire megérkeztünk a sivatag másik oldalára Bedoure-ba., és a ciklonunk is eltűnt.  Ez a hely nem volt más, mint egy hatalmas tehénfarm ahol csak nagyon kevés ház volt, bírom ezt a világot ezeket a távolságokat ez nem földi élmény, nagyon vagány érzés így repülve belecsöppeni számunkra idegen világba. A tájon látszott, hogy ez a sivatag széle, már nem voltak homokdűnék, ez már kifakult sárga bozótos félsivatagos terület volt, csak azt nem értem, hogy mit legelnek a marhák?!- így biztos, hogy akkora terület kell, mint egy kis európai ország. Na mindegy nem az én dolgom a lényeg, hogy volt egy fogadó, ahol kaptunk benzint és meghívtak vacsorára, de addig is belehúztunk a sörözésbe és jól összehaverkodtunk az ottaniakkal. Meséltünk missziónkról, Magyarországról és tényleg furcsa égből pottyant jövevénynek tartottak minket. Kaptunk ingyen egy dzsippet, amivel este elhajtottunk a szállásunkra ez nem volt más, mint egy konténer, ami kivolt alakítva profi lakásnak. Jó érzés volt a sivatagi éjszakában csodálni a csillagokat, bele gondoltam, hogy az otthonomtól pont fejel lefelé vagyok és teljesen más csillagokat látok az égen, azonnal rám tőrt ismét az a furcsa érzés, hogy ez itt valóban a világvége.
Ma korán fekszünk le mert, holnap egész Brisbane-ig akarunk repülni és az, pedig 1400 kilométer légvonalban, és még ebbe bele kell rakni egy-két kunkort, ezáltal jóval többet kell repülnünk.
Hogy miért nyomulunk ennyire, mert a Csongor nagybátyja Brisbane-ben él az élettársával, és csak ránk vár. Mert különben költözésben van, át akar települni Dél Ausztráliába Adelaide-be, mert hogy ott jobbak a munka lehetőségei. Na mindegy mi nyomjuk a kilométereket, ami a csövön kifér, különben is biztos csinálnak nekünk valami finom magyar kaját. Csak az a ciklon ne kerüljön az utunkba megint, de lelkem mélyén éreztem, hogy még biztos találkozunk vele.

Január 21. kedd. Indulás Windorah, Roma, Brisbane-be

Reggel minden ok volt az idő tiszta. A kocsit vissza adtuk és ismét a levegőbe emelkedtünk, de a felszállás balhés volt iszonyatos viharos melegszél nehezítette meg, és komoly rock and roll nyomtunk a levegőben, de annyira, hogy már attól féltem, hogy vissza nyom minket a földre, és olyan terep felett voltunk ahol a Lúcia darabokra hullott volna velünk együtt. Megúsztuk, majd biztonságos magasságba emeltem a gépet és átadtam a Csongornak, most kínlódjon Ő, én pedig beállítottam a GPS-est és irány Windorah 360 kilométerre voltunk tőle. A táj félsivatagos hol sárga, hol halvány vörös megszokott látvány lett, most minden olyan hajtós ügyesnek kell lenni, hogy ma megtudjuk repülni az utunkat a nagybácsiig. Olyan érzés fogott el mikor az embernek pisilnie kell, még bírja tartani, de azon veszi magát észre, hogy minél jobban közelit a klotyóhoz annál erősebben érzi, hogy mindjárt bevizel, na ez a mai repülés is ehhez hasonló. A ciklon szélét még nem láttam, de tudtam, hogy nagy találkozásunk lesz ma vele. Elértük Windoráht, de már pokoli hőség volt a reptéren sok, fém hangár volt, de sehol senki, majd találtunk valakit aki megtankolta a Lúciát, de nagyon kíváncsi ember volt, hogy honnan érkeztünk, de szerencsémre a Csongor bőbeszédű gyerek és elmesélte a kalandunkat és céljainkat.

Nem sokat időztünk és ismét a levegőbe emelkedtünk. Most Roma volt a következő célpontunk, ami 650 kilométerre volt.
A táj még mindig ugyanaz bozótok, és homok amerre a szem ellát. Meleg volt 50 fok felett volt a hőmérséklet, csodálkoztam is hogy a Lúciával ilyen meleg fosban feltudtunk emelkedni! Na de elkell ismerni, valamit tudhat a kicsikénk. Nem sokáig tartott a fél sivatag lassan elértük a Nagy Vízválasztó Hegység lábait és lassú emelkedésbe mentünk át. A ciklonunk felhőzetét már láttam, de még távolinak tűnt és nagyon magasan úsztak az égen a cirrus felhők. Közeledtünk egymáshoz, és ismét járt az agyam, hogy mi lesz velünk az elkövetkező órákban, csak oda tudjunk érni a nagybácsihoz, azonnal a magyar kaják villantak be az agyamba. Nyeltem egy nagyot összevontam a szemöldököm és elszántan lelkiekben mindenre elszántan repültünk tovább. Már a hegység fennsíkja felett haladtunk és egy út volt alattunk, ami Romába vezetett, jó volt haladni felette biztonságban éreztük magunkat, ráadásul nem volt rajta forgalom, így baj esetén könnyen letudtunk volna szállni rá. Elértük Rómát is és minden teketória nélkül megtankoltunk és folytattuk az utunkat, most már végre Brisbane-ig. Az örömünk nem tartott sokáig, olyan meleg volt, hogy most már nagyon melegedett a motorunk és amiatt nem tudtam emelkedni 300 méter fölé, így a termikekben hánykolódva iszonyatosan majrézva, hogy nehogy kényszert szálljunk. Mérges voltam magamra, hogy ilyenkor délután a nagy melegben erőltetem az utat a nagybácsiig, ráadásul a ciklon peremét is bőven elértük és láttam, hogy nem sokára kezdődik a rock and roll. Egy nagy tál gulyásra gondoltam és gyorsan megvigasztaltam az aggódásomat. A táj kezdett át alakulni és a bokrok is egyre magasabbak lettek, végén már fákat láttam és jöttek a mezőgazdasági területek. Európaivá vált a táj és a dombok is magasabbakra növekedtek. Csak a felhők is kezdtek növekedni. Megnyomtam a stopperemet, hogy lemérjem a felhő toronnyá való fejlődését és öt perc alatt egy kis karfiol alakú felhőből Óriási magas kifejlet kiüllősödött zivatar felhő vigyorgott bele a képünkbe. Azonnal leborítottam az útvonalunkról és eszeveszett macska egér játék kezdődött el. Azt tudom, hogy jobbra volt tőlünk 20 kilométerre az Oakey katonai reptér. Azonnal becéloztam a GPS-el és teljes gázzal száguldoztunk irányába, megpróbáltam a kapcsolatot felvenni velük, de mind hiába. Egyfolytában rádióztam nekik, de nem válaszoltak, ami engem abban a helyzetben viharral a seggünkben már nem érdekelt. A Csongor elkezdett aggódni, hogy nagy balhét csinálunk megint, ha engedély nélkül leszállunk erre a katonai bázisra, mire én csak az orrom alatt megjegyeztem, hogy örülj, ha egyáltalán simán le tudunk szállni.  Max csutkán menekültünk! Éreztem a seggünkön, mikor a kifutó szél egyszer, egyszer elkapott és jól seggbe billentett, majd egy kis előnyre tettünk szert. Még beszóltam a katonáknak, hogy egy percen belül leteszem a gépet a 27-es pályára, de megint semmi válasz, és már dobtuk is le magunkat a kifutóra. Még most sem kaptunk választ és leparkoltunk, majd kipattantunk a gépből és az eget figyeltük, elkerülte a kifutószél a repteret, de tudtam, bármikor megfordulhat  vagy a másik irányból a társa támad ránk. Olyan idő volt, hogy nagy volt a lehetősége. Beszálltunk ismét a Lúciába és oda gurultunk a katonai repülőkhöz, hogy segítséget kérjünk. Nagyon kedvesek voltak és nem balhéztak, hogy így leszálltunk a bázisukra. Sőt segítőkészek voltak és megengedték, hogy használjam a meteor radarjukat. Ekkor lecsekkoltam a zivatarok magjait és a mozgás irányukat, azonnal lehetőséget láttam, hogy a három zivatar felhő között, még van annyi idő, hogy átszökjünk a nagybácsi irányába.  Már ismét a levegőben voltunk, de most már volt irányításunk.
Láttam, hogy amelyik üldözőbe vett minket bedöglött és az alakja elmosódott, ez volt balra,  kettő volt jobbra. Óvatosan állapítottam meg, hogy jók vagyunk és Brisbane is csak nyolcvan kilométerre volt, már a gulyásnak az illatát is éreztem. Abban a pillanatban eszembe jutott, hogy hátra is kellene nézni, és majdnem frászt kaptam, seggünkben volt a két zivatar és innen nézve úgy tűnt, hogy közösültek és minket is be akarnak venni a buliba, azonnal beszúrtam a gázt, amit csak bírt a Lúcia ismét eszeveszett iramban menekültünk.
Az brisbane-i irányítás fedettsége alatt voltunk 50km-re, és különböző bonyolult megközelítési eljárásokat kértek tőlünk, amit most igazán nem akarhatják, hogy betartsuk, mert lehet, hogy a vihar úgy elkap minket, hogy esélyünk sem lesz még az áhított repterük közelébe sem érni és könnyen landolhatunk egy gyanútlan kedves család ház tetején. Azonnal elsőbbséget, és egyenes bevezetést kértünk az irányítónktól, hivatkozva a zivatar tevékenységre és a könnyűgépünkre. Az irányító azonnal megadta az egyenes megközelítésre az engedélyt amitől egy picit megkönnyebbültünk, és lassan a város képe is kezdett kirajzolódni. Olyan érzés markolt belém, mintha hazafelé igyekeztem volna, mintha mindig itt éltem volna és ez az érzés párosult a gulyás és a minket váró nagybácsival. Gondoltam, hogy már biztos izgatottan várnak a barátnőjével, Böbével. Közben egyfolytában a műszereket csekkoltam, hogy minden rendben van-e, majd hangosan mormogtam egy imát. Most is a szemem előtt van a város képe ahogy átrepültünk az alacsony hegyek felett. Laposan terültek el a  családi házak, a távolban jól lehetett látni a belváros felhőkarcolóit, ahogy némelyik belefúródott egy-egy sötétebb elhízott felhőbe. A horizont alatt az álmos jó öreg Óceán szintén egybe olvadt a borús szürke felhőkkel és csak a szürkéskék színe jelezte, hogy az ott a Csendes Óceán. Álmosnak és fáradtnak tűnt, ahogy lassan nyaldosta Brisbane  fehéren csillogó homokos partjait. Hirtelen a fejemhez kaptam, mi a francot csinálsz Andor, már megint ábrándozol, mikor egy nagy fekete trutymó a villámló szemeivel kegyetlenül a nyomunkban van. Hátra néztem és igazán megrémültem, mint az egér, aki a macska elől le akar farcolni, úgy menekültünk a vihar elől. Az irányításunk a radaron látva minket, meg adta az utasításokat, hogy ha tudjuk növeljük a sebességünket, mert a zivatar cellája mindjárt elér.  Mintha nem tudnánk és izgatottan válaszoltam, képtelen vagyok növelni a sebességet, már csak a süllyedésből tudtam plusz sebességet gyűjteni, amit azonnal engedélyezett is. Még hozzátette, hogy jelentsük, ha látjuk a leszállópályát, már több mint kétszázhússzal döngettünk, pedig a max engedélyezet sebességünk száznyolcvan. Megláttam a leszállópályát és nem is kellett jelentenem, mert abban a pillanatban mondta is, hogy HA-YNAU Cleard to landing runway right ten, izgatott hangon megkönnyebbülve ismételtem vissza a leszálló engedélyt és már lebegtettem is a szárazságtól kiégett füves jobb tízes pályára. Sietve száguldoztunk be a parkolóba és boldogan köszöntem meg, az irányítónknak az óriási segítségét, "NO WORRYS" mondta ausztrálosan nagyon kedves szinte nevető hangon ezután kikapcsoltam a rádiót. Gyorsan kipattantunk, hogy lenyűgözzük a Lúciánkat, még felnéztem az égre, hogy gúnyos tekintetemmel a szemébe nézzek, de már láttam, hogy megtorpant és feladván az üldözésünket, irányt váltott és elindult, hogy más prédát leljen magának. Megérkeztünk, hát ez nem lehet igaz, kiabáltuk és eufórikus boldogságban tártuk szét a karjainkat, sokszor éreztem a győzelem izét, de ez most más volt, kifújtuk magunkat és a Csongor már telefonált a nagybácsinak. Fél óra alatt, meg is érkezett a Böbével, majd amikor megláttak minket a Lúcia mellett, ahogy éppen pakoltuk ki a hátizsákunkat, hitetlenkedve fogadták, hogy ilyen pici repülővel eljöttünk idáig azt hitték, hogy egy kicsivel azért nagyobb. Szóval hihetetlen látvány volt, ahogy örültek nekünk a Böbe többször is átölelte a Lúcia órát és minket is és csak a fejüket csóválták, nem láttam még ehhez hasonló boldog fogadtatást soha életemben, felemelő érzés volt és mindannyian boldogok, nagyon boldogok voltunk, halleluja!
Nem sokáig maradtunk a reptéren, gyorsan elrendeztem a Lúciámat és nagyon hálásan simogattam, majd egy csókot nyomtam az órára és mikor elindultunk vissza-vissza forduló pillantások közepette hagytam pihenni, most már lenyűgözve, biztonságban tudva, a többi repülőgép társaságában. Mondanom sem kell, hogy Ő volt a legkisebb köztük, de a szememben Ő volt a legszebb, a gyönyörű sárga színével magasan és büszkén emelkedet ki a többiek közül. Érzelmes pillantásokkal búcsúztam el, Ő már több volt, mint egy repülőgép.
A többiek hamarosan elvonták a sajnálkozó tekintetemet, és a Böbe bedobta, amiről csak álmodtunk GULYÁST főztek vacsorára, nem hittem a fülemnek és a Csongorra néztem, aki szintén elkapta a tekintetemet a tágra nyílt csodálkozó szemeivel és boldogan vágódtunk be a nagybácsi régi hatalmas  okker sárga combi Volkswagenjébe. Hazáig még az Úrhoz szóltam, de most már nem a könyörgésemmel zaklattam, csak hálálkodva  köszöntem meg ezt az utat is, és az annyira áhított gulyáslevest. Hamar megérkeztünk a Facsigáékhoz, vagy is a Böbéhez, mert a Facsiga a házát eladta, mivel Adelaide-ben költözik ép, csak minket várt, hogy végre megérkezzünk. Nagyon jó nagybácsi gondoltuk és igazán kitettek magukért a gulyást saját maga készítette, ami fantasztikus volt és még sok más hazai finomságokkal tömtek minket a sörök is egymás után, csúsztak le, és közben csak meséltünk, Ők meg szomjazva hallgatták a kalandjainkat, még este megmutatták a várost és a dél keresztjét. Még este a házukban közölték, hogy óvatosan járkáljunk a ház körül, mert egy kígyó is lakik itt náluk. Az elején nem örültünk, a lakó társnak, de később már természetesen fogtunk fel. Amúgy elég nagy és jungel szerű volt a kertűk ahhoz, hogy jól érezzék magukat a macska nagyságú gyíkok és még sok más csak itt élő különös állatfajok, de sorolhatnám, hogy még kik azok, akik itt laknak, de az már horror lenne. Sok volt mára az izgalomból, lassan befordulok az ágyamba, ja és hála a jó égnek külön szobám van. Holnap korán kelünk, mert egy hétig mindent meg akarnak mutatni, ami érdekes a környéken, hát úgy legyen élvezzük a gondtalanságot és a vendégszeretetet. Jövő héten 29-én indulunk tovább, addig is az amigration irodában elintézzük a belépésünket Ausztráliába, mivel hivatalosan nem vagyunk itt. Ráadásul Sydney-be a megérkezésünket elő kell készíteni, hogy kellő fogadtatásban és pompában részesítsenek, nincs igazam, na jó elismerem most nagy volt a képem, bocs. Hosszú volt ez a nap is, de most máskép alszom el, mert elértük a Csendes Óceánt, ennél keletebbre már nem megyünk. Csak dél, dél nyugatra, vagyis lefelé és egy kicsit visszafelé, ezzel a  jól eső gondolattal zuhantam mély álomba.

Január 22 szerda Brisbane

Reggel már korán kipihenten ébredtem a Csongor még aludt, gondolom egész éjjel az internetten lógott, mindig ott éli ki magát. Gondolom, most biztos azt gondoljátok, hogy rossz májú vagyok, lehet nem tudom. Az biztos, hogy sokszor azt vettem észre magamon, hogy nagyon tudom értékelni, ha nincs velem, de gondolom ez érthető, és a konyha felé céloztam az irányomat. A Böbéék még aludtak és kiszolgáltam magam egy teával, úgy gondoltam, hogy az udvaron megiszom élvezvén a reggel hangulatát, de abban a pillanatban eszembe jutott a kígyó, aki itt ólálkodik a kertben, azonnal visszafordultam a kertbe levezető falépcsőről és magamra zártam a konyha kerti ajtaját. Gondoltam most már elég a magányból és abban a pillanatban a Böbe jelent meg álmosan nehezen kordinálva mozdulatait. Nagyon megörültem Neki és megkérdeztem, hogy milyen veszélyes lehet a kígyó lakótársunk, a válasza nem tudom, és is csak egyszer-kétszer láttam, nem mindig jön elő mondta, de nagyon körültekintőnek kell lenni. Itt Ausztráliában sokkal több állat rendezkedett be csípésre, vagy marásra, van olyan fekete pók a házkörül piros folttal a hátán, hogy pillanatok alatt végez áldozatával. Meg is kérdeztem, hogy lehet így élni, csak egy mosoly volt a válasza, és valahol tetszett a dolog nekem. Szóval, ha itt akarsz élni, mondtam akkor állandóan, megy a majré, nem mondta összevont szemöldökkel, csak figyelmes legyél és nem lesz baj. Hát ez jó mondtam és Magyarországra gondoltam a házamra, ahol sosem fordul meg a fejemben ilyesmi, max csak a bakkecskémtől kell tartani, mivel hogy kecskéket tartok az istállómban, ami ott áll az udvaromon és több mint száz éves. Böbe látta rajtam, hogy nagyon nem tetszik ez nekem és elterelte a gondolataimat egy jó reggeli készítésével. A csapat lassan, de elkészült, hogy elinduljunk a belvárosba, ahol az emigrációs székház van, hogy végre hivatalosan belépjünk Ausztráliába. Megérkeztünk egy hatalmas üvegtorony volt és a tizenharmadik emeleten tartózkodtak, mondtam is az jó, mert az a szerencse számom. A Csongorral megbeszéltük, hogy magunktól nem kezdünk magyarázkodni, csak a kérdésre válaszolunk és úgy csinálunk, mintha nagy géppel jöttünk volna. Csak a pecsét azért nem került bele az útlevelünkbe mert, elfelejtették beütni. Nem akartuk az egész sztorit elmesélni, mert már nyolc napja beléptünk.
Megérkeztünk az emeletre, ahol sok ügyfél volt, nem kellett sokat várni és az egyik ügyfél ablaknál egy civil ruhás hölgy fogadott, majd szinte nem is kérdezett semmit, csak annyit mondott, hogy előfordul néha, ha nem ütik be a pecsétet majd elnézést kért a kellemetlenség miatt és beütötte a három hónapos tartózkodást a mai naptól. Ezek után méltóságteljes arccal búcsúztunk el és megnyugtattuk, hogy részünkről semmi gond felejtsük el ezt a kis kellemetlenséget. Csak a liftben mertünk jót nevetni és nagyon tetszett, hogy végre megérkeztünk. Facsigáék végig velünk voltak és meg is jegyezték, hogy nagyon jó hozzánk a főnökünk és igazi mázlisták vagyunk, hát igen mondtuk az Úr kegyeltjei vagyunk. Még aznap megmutatták a város látnivalóit köztük egy közlekedési múzeumot, egy parkot ahol szabadon lehetett fürdeni és strandolni, és jókat kajálni. Így ismét agyon ütöttünk egy napot és azon vettük észre magunkat, hogy készülődhetünk lefeküdni. Lefekvés előtt még áttúrtam az ágyamat és a szobámat, hogy minden rendbe legyen, nem szeretnék semmilyen állattal közös helységben lenni.
Január 23. csütörtök Brisbane

A mai napról csak egy rövid történetet mesélek el. Ellátogattunk a Wolston farmra, ami a környéken a legöregebb, volt. Brisbane-től volt nem messze, hamar megérkeztünk, pedig a kenguruk összevissza ugráltak előttünk az útón. Hogy miért érdekes ez a farm, mert bemutatja, hogyan éltek és tartották a rabszolgákat nem is olyan régen. Valójában már múzeum volt, magántulajdonban és a főnöke, már várt minket, aki jól ismerte a Facsigáékat. A farm hatalmas lankás mezeje aranysárga színben pompázott a megsárgult fű miatt a fakapuból jól látszott a földszintes sátortetős kőből készült családi ház, amit a naptól egy pár jól meg termet világos törzsű fa óvott. Jól mutatott a ház, ahogy árnyékban védve helyezkedett el ebben a vakítóan fényes tájban. Sok mindenről írhatnék, de a lényeg, hogy volt egy notesz, amibe anno a valamikori régi gazda napra kész jegyzetei voltak, ebben viszont a következő ált, idézem. Tegnap délután a szeretett kutyáim nagyon éhesek volt ezért levágtam két bennszülöttet, hogy éhségüket csillapítsam. Mint kiderült a gazdi máskor is a bennszülöttekkel etette a kutya falkáját. "Aranyos jó ember lehetett" a háza szép kőépület volt, látszott, hogy a kultúrára is adott, mert a nappaliban ott ékeskedett egy zongora a bútorok is árulkodtak a jó ízlésről. A ház alatt voltak a pincék, ahol a bennszülöttek laktak, ép olyan volt a rácsos ablakokkal, mint a fogdák. Sok kenguru lebzselt a ház körül, csak hűsöltek, és nem foglalkoztak velünk. Azt még szeretném megemlíteni, hogy az 1950-es években nem volt bűn kilőni az Abókat /bennszülöttek/, de most miről beszélünk, hiszen otthon is ebben az időszakban szintén nem volt bűn egyeseknek irtani a máskép gondolkodókat. Na jó, ennyit erről, lépjünk tovább. A főnök megkínált minket magyar pálinkával, amitől tényleg meglepődtünk és hamarosan jól is éreztem magam, ezen a horror tanyán, hogy honnét szerezte a pálinkát azt nem árulta el, de az biztos, hogy jól ismerte a magyarokat és szókásait is. Hamar letudtuk ennek a kulturált családnak a "becsületére" vált történetét. A facsiga még megmutatott jó pár különös formájú bumerángot, és olyan átéléssel mesélte, hogy hogyan használták, mintha látta volna a vad prédákat. Miután kipálinkáztuk magunkat elköszöntünk a vendéglátónktól, aki elhalmozott minket minden féle ajándékokkal, jelvények, prospektusok és sok egyéb mással. Haza felé egy börtön mellet haladtunk el ami, akkora volt, mint egy kis város a kenguruk meg előtte a réten lazán dagonyáztak, így látva Őket mögöttük a szöges dróttal mindjárt az jutott eszembe, hogy az ember saját magát korlátozza, miközben nekik ez eszébe sem jutna. Lassan megérkeztünk a Facsigáékhoz  és egy kis pihenő után még este ellátogattunk a magyar ismerősökhöz , nagyon kíváncsiak voltak ránk, de ez már le nem írom. Csak annyit így lefekvés előtt, hogy az itt élő magyarság nagyon összetartónak tűnik, de várjuk ki a végét.

Január 24-28. Brisbane összefoglaló.

Szinte mindent elénk tálaltak, ami több száz kilométeren belül érdekes volt, tájakat, városokat, strandokat, nővény, állatvilágot, de ami a legfontosabb a Rett Szindrómás gyermekek családjaival és intézményeivel is tudtunk találkozni. Ezek voltak a nagy pillanatok, több család vendégül látott minket és igazán megvoltak hatódva velem együtt, nem voltunk egymásnak idegenek. Beavattak a hétköznapjaikba, mindent elmeséltek magukról és mi is magunkról. A gyerekeik megható látványt nyújtottak, mikor a szemükbe néztem, mintha a Lúcia kislányomat láttam volna, már nagyon hiányoztak a gyerekeim és azonnal elérzékenyültem, tartottam magam, de hazafelé a taxiban kicsordultak a könnyeim, ügyeltem rá, hogy a Csongor ne vegye észre, mert egész életemben szégyenlettem ezeket a cseppeket, hülye egy helyzet, mert láttam rajta, hogy szólni sem mert hozzám. A speciális iskola, amit egy szülőnek köszönhetően meglátogattunk, sok sérült és köztük Rett szindrómás gyerekeknek biztosított lehetőséget, hogy jobbá tegye a kis életüket. Csodálkoztunk, hogy csak úgy beengedtek a kamerával, és sok felvételt készítettünk. Az igazgató fogadott személyesen és körbe vezetett, látszott a kiállásán, hogy nagyon büszke és kedves ember. A Facsiga most is velünk volt, és egyfolytában filmezett. Az épület egyszintes laposan elterülő sehol egy lépcső, a folyósok tágasak és az oktató termek jól felszereltek, ezekhez csatlakoztak a terápiás helységek, ahol volt külön zene, fény, és más terápiákra alkalmas felszerelések. Az úszómedencéről már nem is beszélek kb. tíz méter hosszú és öt méter széles, itt kapták a gyerekek a hidroterápiát, majd az étkező, ami hatalmasnak tűnt az egész beltérhez képest. A tanárokkal mikor beszéltünk elmondták, hogy milyen sikereket értek el köztük a Rett szindrómás gyerekeknél is. Megmutattak egy Rettes kislányt, aki megtanult bizonyos jelzéseket. Mondok, egy példát több fénykép van a falon, az egyik fotón  egy vécé csésze van, mire a kislány a remegő kézmozgásával rámutat és mikor kivitték a mellékhelységbe tényleg elvégezte a dolgát, és még lehetne sorolni, hogy milyen fejlődéseket értek el. Ezek azok az óriási igazi nagy dolgok, amik számítanak ilyen halmozottan sérült gyermekeknél!
A Lúcia lányomról még nem írtam, talán most van itt az alkalma, hogy egy pár sorban megemlítsem. Lúcia 2002 június 29-én lesz tíz éves, jelen időben teljes passzivitásra van ítélve. A feleségem Lívia foglalkozik vele napi 24 órában. Ezek a gyerekek látszólag egészségesnek születnek, de sajnos csak tényleg látszólag. Viszonylag nyugodtak a kajáért sem síró jó kedélynek örvendő gyerekek. Általában másfél, két éves koruk után elveszítik nagyon rövid időn belül, mind azon képességeiket, amit nagy nehezen idáig megszereztek. A Lúciánál ez olyan jól sikerült, hogy nem tud beszélni, hasról hátra fordulni, sem rágni, de az ételt azért nyamnyolva letudja nyelni. Otthon egyszer megkérdeztem egy gyógypedagógust, hogy mi a véleménye a lányomról, mennyi értelme lehet, mivel sehogy nem tudtam kommunikálni vele, mire a hölgy szerintem elkövetett egy nagy hibát, és véleményt formált, ami annyit jelentet, hogy semmi! Na most mondom én erre azt, hogy el kellett jönnöm szó szerint ide a világ végére, hogy igazi választ és bizonyságot nyerjek ennek ellenkezőjéről. Nyolc éves koráig vitatott volt, hogy valójában milyen betegségben szenved két professzor vizsgálta meg és mind a kettőnek más volt a diagnózisa, így még nehezebb volt elviselni lányom tragédiáját. A bizonytalanságnál rosszabb számomra nem létezik.
A tehetetlenségről már nem is beszélek. Két éve 1999 októberében felfedezték a hibás gént az MECP2-öt az X kromoszómában és így megszülethetett a teszt. A Lúciánál így egyértelműen bebizonyosodott, hogy Rett Szindrómája van. Akkor már tudtam, hogy ezt az utat meg kell csinálnom, hogy nyilvánosságot adjunk ennek a betegségnek és a magam utján, a saját képességeimmel harcolhassak egy jobb lehetőségeket biztosító jövőért, hát így kerültem én ide a Csongor barátommal. Erre tényleg igaz a mondás, hogy az Isten utjai kiszámíthatatlanok. Visszatérve, a Rett szindrómás gyerekekre egyikük sem egyformán súlyos betegek, például van köztük, akik járni is tudnak ők a "szerencsésebbek". A becsapás ott kezdődött, hogy a leépülés után azt hitték, hittük, hogy ez után már lehetetlen mozgásban és mentálisan fejlődést elérni, mivel hogy a leépülés beállt, hát ez volt a nagy tévedés. Igen is itt a bizonyíték, hogy akik így gondolják azok súlyosan tévedtek. Vannak köztük olyanok, akik sajnos belehaltak, de vannak olyanok is, akik megélték már a  negyvenöt évet is. Tehát nem lehet és nem is szabad jóslásokba bocsátkozni. Volt egy adjunktus, aki mostanra  professzor lett, Ő is kishitű volt és egy szer ezeket mondta. Nézze Andor ahhoz, hogy megtaláljuk a hibás gént véleményem szerint, még kell vagy harminc év, és akkor még mindig nem tudunk semmit tenni a gyógyulásért csak talán rá kilencven évre. Amint előbb írtam a gént megtalálták 1999-ben és ez a beszélgetés 1997-ben történt, hát csak ennyit akartam mondani, de azért remélem, hogy a kilencven évből sem lesz kilencven!
Ennyit akartam írni a hitetlenkedésekről, vagy inkább a kishitűségről és még annyit, hogy le a cinizmussal. Ezekkel a jó érzésekkel és sikerekkel töltöttünk el egy hetet, ebben a gyönyörű városban, ezért Brisbane városát örökre imába foglalom és áldani fogom amíg élek.


Január 29. szerda.  Indulás cél Newcastle

Egy hetet töltöttünk itt ebben a városban és komoly barátságokat kötöttünk. Sokan megismertek bennünket és az ügyünk mellé is álltak. Ez úton is köszönünk mindent nekik, a sok gratulációt, a vendéglátásukat és a szeretetett, amivel elkényeztettek minket és a médiákat, amiben közre működtek. Az indulásunkkal már nem is igazán foglalkoztunk a Feri bátyám, akit az itt tartózkodásunk alatt ismertünk meg, adott mindenféle repülős térképet, amivel biztonságban éreztük magunkat. Ő róla még annyit szeretnék elmondani, hogy saját maga épített egy Messerschmit 109-est amit, tizenöt évi munkával hozott össze a feleségével, aki kemény, vagány asszony, neki köszönheti a legtöbbet, hogy egyáltalán sikerült így megépíteni. Igen, ilyen egy igazi társ az életben, ilyen egy igazi feleség. Nagyon büszke vagyok rá, hogy megismerhettem Őket. Ezt szeretném megköszönni Bozsik Tamás barátomnak, és bájos feleségének Zsuzsikának, akik nagy szeretettel meghívtak magukhoz vendégségbe. Vendéglátásuk alatt, lehetőségünk volt megismerkedni Boltresz Ferivel és szintén bájos feleségével, Katival. Pillanatok alatt, jól összebarátkoztunk. Olyan barátság alakult ki köztünk, ami a többi napokra is elválaszthatatlanul együtt tartotta a csapatot. Szóval nagybarátságok szövődtek és így tényleg nehéz volt elhagyni a várost, de megvigasztaltak, ha nyáron haza látogatnak, feltétlen meglátogatnak, hát így szúrtam be a gázt és emelkedtünk el Archerfield repteréről.
Gold coast part
Az irányítónk ki vezetett az óceánpart fölé és innentől kezdve tartottuk az irányunkat délnek. Nem sokára elértük a híres Gold Coast partjait, ahol az irányítás leküldött száz méterre és így még nagyobb látványban részesültünk. Olyan volt a sok torony szállókkal és a homokos strandokkal mint egy ékszer, ez volt Ausztrália egyik kedvenc üdülő paradicsoma. Sokat filmeztem és még az ajtót is kinyitottam, hogy jobbak legyenek a felvételek. Egy pár napja voltunk itt látogatóban Tamáséknál és igazán bulis hely minden korosztálynak, de ezen a kontinensen nem érezni a generációbeli különbségeket, itt mindenki fiatal. Ezekkel az emlékekkel a fejemben, boldog voltam, és hogy fokozzam az élményt, kilógattam az ajtón a lábamat, a hatás nem maradt el. Szabad voltam nem éreztem félelmet, a lábam alatt hevert az aranypart és ezzel a látvánnyal elégedetten vettem tudomásul, hogy most az egész földön én vagyok a legszabadabb pilóta. Arra gondoltam, hogy egész Sydney-ig maradhatna ilyen szép verőfényes idő. Erre jó esélyünk volt, a meteorológiai előre jelzés szerint is. Az utunk alatt többször leszálltunk nem akartunk már idegeskedni, élvezni akartuk az utolsó 750kilómétert Sydney-ig és így is volt, csak a szél egy óra múlva beerősödött és turbolensé vált. Az első hely, ahol leszálltunk és tankoltunk Ballina volt, kb. egy órát töltöttünk el, a szél közben még erősebbé vált, de már nem érdekelt, mert a Lúciát nem nagyon terheltük meg üzemanyaggal. Így nyugodtan emelkedtünk fel és hiába ráncigálták a Lúciánkat, nekünk akkor is szép idő volt, és a színek fantasztikusan verődtek vissza a messzi távolból is. Az acélos szúrós sötétkék óceán, a bársonyos zöld színű száraz földel, lágy harmóniában tetszelegtek, csak a féltékeny fehéren csillogó part homokja volt felelős, hogy a két szín ne olvadjon egybe és mutassa az utat nekünk délnek. Hol a kék óceán felett virított a Lúcia sárga orra, hol a fűvel borított zöld táj felett, mivel a part vonala eléggé kacsázott alattunk és mi egyenesen szeltük át az utat Coffs Harbour-felé, ez volt a következő célpontunk, ami százötven kilométerre várt minket. A Csongor elfoglalta magát repülős szakirodalmat olvasott az eljárásokat tanulmányozta, hogy milyen feltételekkel lehet megközelíteni a reptereket, ahol még a mai napon le kell szállnunk, vagy ha kedve volt vezetett, vagy rádiózott, felváltva egymás szerepét cseréltük. Valahogy mindig eltelt az idő odafönt. A magasságunk elég alacsony volt háromszáz méter, vagy alatta volt, ezáltal jobban élveztük az alattunk elhaladó tájakat, falvakat. A röhej az volt, hogy ami nálunk egy tanyának számított az itt már városként jegyezték, hát igen ez egy más felfogású világ.  Brisbane-től, Newcastle-ig nem is volt egy otthoni viszonylatban mérve nagyobb falú. Az ellenőrzött /CTR/ légtereket, mindig alacsonyan a partok felett kereszteztük, így biztonságosabb is volt a többi repülővel szemben, ha csak a repterek nem a parton helyezkedtek el, ekkor általában hatszáz méter fölé küldtek, és úgy repültük át rajtuk. Hamarosan megérkeztünk Coffs Harbour-ba, ami szintén egy kis "város" volt. Itt is tankoltunk egy keveset és szendvicset ebédeltünk. Volt ott egy katonai helikopter, amelyik őrjáratozott a partok felett, ami az érdekes volt, hogy a mind a két csúszó talpára fel volt erősítve vízre érés esetére, egy-egy felfújatlan úszótalp balon, de csak akkor fújódik fel, ha vízre pottyan. Jó kis mentő szerelés gondoltam, ezek sem bízzák a véletlenre az életüket. Nem úgy, mint mi, végig kockáztatjuk az utunkat, vagy sikerül, vagy nem alapon. Otthon lesznek pilóták, akik biztos megutálnak ezért, de azok, akik elítélnek az utamért, bekaphatják, hoppá hova tűnt a jó kedvem! Valamiért nyűgős vagyok, lehet, hogy kezdek fáradni, gondoltam, majd Csongor is megjegyezte, hogy mosolyogjak, mert megijednek a nézésemtől. Rájöttem, hogy túl régóta vagyunk utón és még mindig nem történt baj. Most, hogy közeledtünk a várva várt Sydney-hez, ami már csak 450km-re volt izgultam. Észre vettem magamon, hogy ismét aggódom, mert tudtam, hogy a bajok általában mindig a munka vége felé szoktak elérni. Igen a cél előtt voltunk, ez jó érzés volt, de oda akartam érni biztonságban, és ez a helikopter rossz előjelnek tűnt. A Csongoron láttam a jó kedvet és segített kihozni az aggodalmamból, már nem éreztem a félelmet és azon vettem észre magamat, hogy ismét a levegőben vagyunk és élvezem a repülés minden pillanatát, de most már nem repültünk be annyira az Óceán fölé, még akkor sem, ha le kellett vágni a part görbületét.  Newcastle partjai előtt voltunk a szárazföldet lankás erdővel borított dombok formálták. Az irányító kiküldött minket a partról nem messze levő sziget fölé, aminek nem örültem, ne hogy most jöjjön a motor leállás. Féltettem az utunkat, de minden rendben volt Lúcia magabiztosan duruzsolt és ettől a hangtól mindig hamar megnyugodtam. Mikor elértük a szigetet, ami csak egy járhatatlan csipkézett szikla volt, megkaptuk az engedélyt, hogy Newcastle északról megkerülve nyugat felé berepüljünk a negyven kilométerre lévő maitland-i reptérre. Elbúcsúztunk az óceántól és követtük a dombokat, erdőket, közben a rádión akkor már egy húsz perce hallgattuk egy kétségbe esett pilóta beszélgetését az irányítókkal, mivel eltévedt és sehogy nem tudtak segíteni, pedig tényleg mindent megtettek, de a pilóta biztos kezdő volt, mert semmit nem tudott azonosítani, amit meg látott abból meg az irányítok nem jöttek rá, hogy hol tekereg. Szerencsétlennek lett volna esélye, ha lett volna transpondere, azzal betudták volna irányítani a reptérre, de nem akarok okoskodni. Az biztos, hogy nem lehetet nála semmi, ami a navigációban segítette volna.
A lényeg, hogy sosem tudtuk, meg hogy mi lett a sorsa, csak reméltük, hogy ezen a kietlen száraz területen, ahol a bozót tüzek csúfították a tájat a sűrű füstjükkel, valahogy csak megúszta. Elértük Maitlend-et egy kis város volt, nem messze Newcastle-től észak nyugatra. A reptér a szárazságtól kiszáradt sárga füves dombok között terült el, kisgépes üzemre volt berendezkedve, de komoly aszfaltos pályával, egy pár lemezzel borított hangár és egy nagy kocsmával. Hamar átnéztem a Lúciát és lenyűgöztem a parkolóban. Nem foglalkozott velünk senki, aki utasított volna, hogy mik a helyi szabályok és ennek örültem.  Szép utunk volt a mai nap, jegyeztem meg, és akkor jutott eszembe, hogy nem fohászkodtam az Úrhoz, hogy ezen az utunkon is vigyázzon ránk. Ma volt az első ilyen nap az utunk alatt, hogy ezt elfelejtettem, ebből tudtam, hogy igazán élveztem, hogy egy kicsit gondtalan napunk volt. Százötven kilométerre vagyunk a céltól, mondtam a Csongornak és nem szóltunk semmit, csak mosolyogtunk és közben sajnáltuk valahol, hogy holnap megérkezünk. A reptéri kocsmából megkaptuk az instrukciókat, hogy hol lehet szállást kapni és a Lúcia is jó helyen volt, állapították meg. Megittunk egy-két pohár sört és természetesen itt is el kellett mesélni, hogy kik vagyunk, hát ebből persze még több sör lett. Sokszor el kellett mesélni már a történetünket, de a Csongornak ez sosem esett a nehezére, hála a jó égnek jó kis beszélőkéje van. Nem sok idő múlva eldobtak minket, az öt kilométerre levő maitland-i motelünkbe, ahol úgy bereklámoztak minket, hogy mindenkivel jó pofizni kellett, a Csongort még szkanderra is kihívták, nem tudom mit láttak benne, de nem hozott szégyent a magyarokra, meg is nyerte. Egy szobafestő faszi volt, aki ráadásul járt már Magyarországon, mint turista. Így nem is szállt le rólunk, én pedig angolosan távoztam, jól elvoltak együtt gondoltam és csak a holnapra koncentráltam. A lefekvéssel csúsztunk, de nem is tudtunk aludni rendesen az éjjel az Ángyán haveromat hívtam fel, hogy a cél előtt vagyunk és fél nap múlva itteni idő szerint 14,00-kor leszállunk Sydney-ben. A Csongor fia is a kis Csongi éjjel háromkor telefonált, hogy otthon is a média nagyon készül, hogy bejelentsék a megérkezésünket, és hogy most nyilatkozott, amit azonnali izgalmában el akart mesélni az apjának, de én már nem engedtem éjjel háromkor felkelteni a faterját, legalább Ő pihenje ki magát kettőnk közül. Sok telefont kaptam otthonról aznap éjjel. Mindenki ránk hangolódott, engem nem zavartak az éjjeli hívások, mert izgalmamban, amúgy sem tudtam nagyon aludni, és jó volt ezeket a pillanatokat megosztani a Zita lányommal és a haverokkal. Emlékszem kint álltam a motel udvarán a kezemben egy cigaretta füstölgött és a csillagokon merengtem. Megtanultam már a Facsigától, hogy melyik a dél keresztje és csak bámulva ott álltam a meleg éjszakában. Megpróbáltam ésszel felfogni, hogy mekkora utat tettünk meg, és most itt állok fejjel lefelé az otthonomtól egy más égbolt alatt, ahol számomra idegenek a csillagok. Úgy éreztem, hogy egy másik bolygóra érkeztem, és akkor ezt el is hittem. Izgalmamat felemésztette a fáradtságom és így, lassan sikerült végre elaludnom.
Január 30.csütörtök a cél Sydney
A reggeli ébredés most könnyen ment tele voltunk nyomva adrenalinnal, nem is értem, hogy voltunk képesek egyáltalán aludni. A taxi sofőr olyan rendes volt, hogy annyira bevitt a reptérre, hogy a Lúciától pár méterre tett ki minket, azonnal körbe is néztünk, hogy nem látja e valaki, hogy kik ezek a nagyképű kényelmes fazonok, de nem volt még senki a láthatárban sem. Reggel 9 óra volt és 14:00-ra ígértük, hogy leszállunk Sydney- Bankstown repterén. Bíztunk benne, hogy jó páran kijönnek elénk és az egyik tévétársaság felhívott, hogy elénk jönnek helikopterrel, hogy bekísérjenek minket a Bankstown-ba. Még sokan telefonáltak, hogy ki jönnek elénk a fogadásunkra és e célból a terminál épületet is elkérték, mert nagyon meleget ígért mára az előrejelzés. Szóval tudtuk, hogy sokan várnak majd ránk, hallottunk több fontos ember nevéről köztük a polgármesterről is. Ezzel a felelőséggel a fejünkben terveztük meg az útvonalat és a pontos indulást nem akartunk késni egy percet sem. A felkészülés most valahogy nem ment olyan gyorsan, ráadásul valamelyik televízió fülest kapott és az egész készülődést részleteiben felvették és interjút is kellett adni, így aztán azon vettük észre magunkat, hogy lassan itt az indulás ideje. Éreztem, hogy nagyon meleg van, de a szél viharos ereje miatt ezt nem éreztem annyira vészesnek, 42 fok volt. Éreztem, hogy egyre jobban elönti a testemet az indulási láz, de ez ismét nem hasonlított a többihez. Most azon is járt a gondolatom, hogy milyen érzés lesz a megérkezés. Annyiszor elképzeltem az utunk alatt, és most végre csak két-három óra maradt vissza és 150km-er. Láttam a reptéren egy úszómedencét, már többször szemeztem vele, hogy bele vágom magam, de nem tehettem, mert mindig volt valami munka a repülés előtti felkészülés miatt. Ránéztem az órámra és elégedetten vettem tudomásul, hogy van még tíz percem egy csobbanásra. Fantasztikus érzés volt, ahogy elmerültem a nem olyan hűs vízben, de ebben a forróságban egy mennyei felüdülés volt. Jó érzés volt, hogy végre nem rohadok az izzadságtól és meg akartam tisztulni a lelkemben is. Úgy éreztem, hogy most kimosom magamból azt a sok stresszt, amit az út alatt kaptam, üde és kiegyensúlyozott akartam lenni, hogy a megérkezésnél jó benyomást nyújtsak, és ezzel a vággyal merültem alá és csak úsztam a látszólag pillanatnyi "felhőtlen boldogságommal". Hamar véget értek ezek a pillanatok, és amikor kiszálltam a medencéből abban a pillanatban éreztem, hogy már száraz is vagyok. A Csongornak jeleztem, hogy jöjjön, mert indulás van két szendvicset szorongatott a kezében, nehogy meg éhezzünk az odáig vezető másfél órás út alatt gondoltam és meg is jegyeztem neki, mire megjegyezte, hogy ez lesz a reggelink és jobb, ha most bevágjuk, mert bolondok leszünk az út alatt. Életemben nem ettem meg olyan gyorsan a kaját nem akartam a fedélzeten bedobni tudtam, hogy nagyon izgulni fogok. Az utunk alatt az elején nem vittünk kaját magunkkal, de hamarosan megtanultuk, hogy erre is alaposan oda kell figyelni, mert a stressz megkétszereződik, ha a szervezet nem kapja meg azt, ami jár neki. Hat-nyolc órát egymás mellett mozdulatlanul egy csomó majréval megspékelve elég kemény dolog, és nem igazán lehet betartani azt a szabályt, hogy tiszteljük egymás ideg baját. Így hálás tekintettel köszöntem meg a reggeli ebédünket és egy jéghideg üdítőt nyomott még a kezembe meg spékelve elismerő hálámat. Azt elfelejtettem, hogy egy környékbeli tévé társaság megtudta, hogy mire készülünk és így az összes előkészületeket felvették. Az operatőrjük meg kérdezte, hogy melyik pályáról és milyen irányban szállunk fel, mert azt még fel akarja venni. Rövid egyeztetések után kint is voltunk a felszálló pályán. Éreztem, hogy a Lúciát nagyon lökdösi a szél, magamban csak annyit jegyeztem meg, hogy ez most hosszúnekifutás lesz, és nem engedem felszállni a Lúciát 85km/óránál, minimum 110-nek meg kell lenni, csak akkor repülünk bele ebbe a szélforgatagba . A körülöttünk elhelyezkedő dombok biztos, hogy egyfolytában gyártják a jó kis rotorokat. Éreztem, hogy az adrenalin a plafonig nyomta az agyamat, de megnyugtatott a gondolat, hogy viszont most nem vagyunk úgy feltankolva és, így talán nem merülünk vissza felszállás után. Az operatőr kis pontként állt a futópálya szélén mindjárt az jutott róla az eszembe, hogy mekkora buli lenne neki, ha a pofánkat az orra előtt törnénk össze. Még végig sem gondoltam csak a szélzsákra dobtam egy búcsú pillantást és beszúrtam a gázt. A szél össze vissza forgott a Lúcia szép lassan gyorsult és éreztem, hogy egyre jobban cibál a levegő. A kormánnyal próbáltam korrigálni, de egyre jobban sodródtunk a bal futópálya szélére. Akkor már nem bírtam a Lúciával és hirtelen megjelent előttem az  operatőr arca, ami eléggé jól kezdett kirajzolódni és a kezében lévő kamerájával találtam szembe magam, abban a pillanatban láttam magunkat kívülről, mintha ismét egy filmvásznon lennék és nézőként elkezdtem drukkolni a pilótának! A francba, de hiszen ez az én életem filmje pereg, ami éppen most zajlik. És ismét  és elkezdtem mormolni varázs mondokámat "van két kezem, és két lábam és kibaszott gyors leszek". Ehhez hasonló helyzetekben, mindig így pörgetem fel magam, hogy tényleg nagyon gyors legyen a kezem és lábam, nálam ezen múlik. Még idáig mindig bejött!!! Ez olyasmi lehet, mintha bent küzdenél egy ringben és nem akarod, hogy a képedbe landoljon egy nagy pofon.                   Nyolcvan kilométer mondtam, és éreztem, hogy már emelkednénk csak egy millimétert kellene húzni a boton, de még nincs itt az ideje. A Lúcia olyan volt, mint a megbokrosodott kiscsikó, még hadonásztam a bottal, és lábkormánnyal, hogy a pályán maradjunk, majd ismét sebességmérőre vetettem egy könyörgő pillantást. Nagyon lassúnak éreztem a mutató kuszását, de elérte a száztízes skálát. A kezem abban a pillanatban bele húzott a botkormányba és elkezdődött az igazi rock and roll. A levegőben voltunk, de nem emelkedtünk magasabbra, mint kettő méter, még vártam, hogy felgyorsuljunk 150 kilométerre. Jó döntés volt, mert olyan szélnyírások miatt estünk keltünk a levegőben, hogy az operatőr biztos megkérdezte magában a repülési tudásomat. Nagyon nehéz vergődések közepette sikerült a fenekünket kiemelni a sárga dombok közül, majd  csináltunk egy fél iskolakört, hogy elbúcsúzunk az operatőrünktől és elvégezzük a csekkolást. Csongor akart vezetni, de most nem igazán volt türelmem, hozzá hogy még vele is foglakozzak, pocsék rossz volt a látás a pára miatt is és a környékben levő bozót tüzek miatt is, de tüzet nem láttunk, ráadásul két hegy volt az utunkban nem is emelkedtünk föléjük köztük a nyereg felett húztunk át. Megjelentek a lakott területek is és továbbra is a szárazságtól sújtott dombok uralták a táj képét. Fél egykor hagytuk el Maitland-et, és már  egy óra volt, a szél egyre erősebb volt így nagyobb lett a rátartási szögem és emiatt a földfeletti sebességem csökkent. A GPS-esz is jelezte, hogy 14 órára nem érkezünk meg, késni fogunk negyven percet, na ne, ezt nem engedhetem meg és megnéztem, hogy milyen eljárásokat kell végrehajtani. A lényeg, hogy ki iktattam az eljárásoknak egy-két elhanyagolható jelentő pontját, így sikerült fél órát nyerni, az irányítás jóváhagyásával, figyelembe véve a szeszélyes időjárást. Egy folyót kellet megkeresni, amit az autópálya keresztezett egy híddal ez a híd volt a VFR belépőpont Sydney repülőterének. Az engedélyt megkaptuk és folytathattuk a megközelítést a Sydney-Bankstown reptérre. A folyó után is dimbes-dombos táj fogadott, de ezek közül már voltak olyanok, amit a tűz lekopaszított és visszataszítóan feketék voltak. Sydney külvárosai felett voltunk mikor rémülten vettem észre, hogy a motor olajhőmérséklete vészesen pirosban van és a hengerfej hőmérők is a piros jelzés szélét mutatják. Itt a nagy városok felett biztos melegebb van, gondoltam és az irányítás is közölte, hogy a reptéren 48fok kánikula van. Azonnal belegondoltam, hogy milyen ciki lenne, ha itt döglenénk meg ötven kilométerre se Sydney-től. Mekkora blama lenne végigrepültük a fél világot és az utolsó kilométereken meg elvérzünk. Láttam a kezemet, hogy remeg, nagyon izgultam, mert ráadásul a város alattunk sűrűn lakot tele toronyházakkal és sehol egy tenyérnyi hely, ahova betudnám ejteni Lúciánkat motor leállás esetén. Éreztem, hogy most nagy szarban vagyunk, és most tudtam, hogy tényleg jó esélyünk van arra, hogy bármelyik pillanatban megálljon a motor. Közben az ígért tévétársaság helikopterét is elfelejthetjük, mivel mentéshez küldték a bozót tüzekhez.  A lelki szemeimmel láttam, ahogy forr az olaj a dugattyúk körül, és egyszer csak megszorulnak, majd jön a csend, a légcsavar meg mozdulatlanul áll, és nekem meg elképzelésem sincs, hogy hova szálljunk le melyik háztető tetején búcsúzúnk el az e-világtól. Fél óra volt még hátra és a kamerával lefilmeztem a motor műszereit, hogy ha leesünk, mint egy fekete doboz elmesélje, hogy mi történt. Most már örültem, hogy a helikopter nincs mellettünk, így legalább nem lesz akkora égés. Biztos lenne egy-két jó ismerősünk, aki jót mulatna, ha otthon a tévében, levetítenék mikor Sydney valamelyik elővárosában a háztetőkön darabokra cincáljuk a seggünket. Hát nem ilyen megérkezésről álmodtam! Uram kérlek, most ne hagyj el minket!  A Csongornak izgatott hangon mondtam, hogy rádiózzon, mert én a várost fürkésztem, hátha találok leszállásra alkalmas helyet, ha még is bekövetkezik, amitől egész utunk alatt rettegtem. A motor hőmérője nem akart lejjebb menni, sőt még egy kicsit emelkedet, rohadtul majréztam, mert csak reméltem, hogy elérjük Sydney-it. Ha lett volna előtte egy reptér zokszó nélkül leszálltunk volna, de nem volt. A legközelebbi reptér a bankstown-i volt. Elegem van ezekből az izgalmakból, érjünk már oda, és soha többet nem csinálok semmi ehhez hasonló kalandot, ez volt az utolsó. Lassan ezekkel az izgalmakkal telt el az idő, és végre megkezdhettük a megközelítést a 19-es leszállópályára. Megkezdtem a süllyedést és éreztem, hogy nagyon boldog vagyok, hogy még is csak megússzuk és élveztem a bevonulást, de abban a pillanatban, ahogy csökkentettem a magasságot éreztem, hogy egyre jobban dobál minket a most már irányunkra merőleges oldalszél és a toronyból is figyelmeztettek, hogy a szél 270 fokról viharos, lökéses és mindez 48-fokos hőmérsékleten. Tudtam, hogy megint nagy rock and roll lesz a leszállás és ismét elmormoltam a varázsigémet, és felkészültem, hogy ne hogy bekapjam azt a "pofont".
Landolás Sydney, Bankstown repterén
Ez a leszállás az életem egyik legkeményebb mutatványa volt, azt hittem, hogy már sok mindenen keresztül mentem és nem igazán  tudnak újat mutatni, de ez nagyon újszerűnek tűnt. Óriási nagyot fújtunk összenéztünk és most már az igazi győzelemmel az arcunkon gurultunk be a célba. Az itteni operatörők elénk siettek kocsival, hogy felvegyék a leszállás pillanatait és a begurulásunkat és a rádiózásunkat.  Tíz percet késtünk, mondtam a Csongornak, majd gyorsan megvigasztaltuk  magunkat, hogy nem is olyan rossz ez, ahhoz képest, hogy most tényleg nagy szarban maradhattunk volna.  Már messziről látszott, hogy egy ember tömeg hadonászik a végtagjaikkal a terminál épület előtt. Az irányítónk meleg gratulációkkal halmozott el és megadta az engedélyt, hogy gurulhatunk egész a terminálig. Lassan és elképedve gurultunk be, nem hittünk a szemünknek, hogy ennyi ember kijött fogadni minket. És az a sok magyar zászló ez igazán megható pillanat volt. Megálltunk a kerítés előtt, ami elválasztott minket tőlük és leállítottam a motort. Emlékszem mikor kiszálltam a Lúciánkból kezemben a kamerával lefilmeztem a lábaimat, ahogy megvetettem őket győzelem színpadán, miközben a tömeg éljenzett és tapsolt. Majd egy másik kamera nézet ránk és csak annyit halottam, hogy haljuk az első magyar szót, zavarban voltam és máig szégyellem, de egy Thank you val indítottam, abban a pillanatban már hangzott is a számból, a felmentő szó, hogy köszönjük. Innentől kezdve minden zavaros volt, mert kinyílt a kerítés kapuja és nem győztük a gratulációkat fogadni. Elsősorban a polgármester asszony a magyar főkonzul Sági Gábor és az Ausztrál Repülőgép és Pilóták Szövetségének Elnöke Capt WJR Hamilton, Dick Smith Ausztrál légügy igazgató, pilóta, üzletember. És még sok nevezetes Ausztrál ember gratulációját fogadtuk. Ők voltak a fogadó bizottságunk, de a magyarok nem sokáig engedtek minket kisajátítani és nagy ünneplés kezdődött. Próbáltuk a neveket megjegyezni, de nem sok sikerrel, de azért egy párat meg említenék, akiknek köszönhetjük ezt a fogadtatást: Bárány Antal becenevén /Tonya/ , Orsós Miklós, Bertók Attila, Marosszéky Péter, Dipold Andrea, Demian József és elnézést kérek azoktól akiket nem soroltam fel remélem, hogy nem esik nekik annyira rosszul. És most jön az igazi nagy pillanat, egy Rett szindrómás mosolygós kislány toppant elém a gurulószékében, és abban a pillanatban annyira meghatódtam, ahogy ott ült és csak nevetett rám, hogy a könnyeim azonnal kicsordultak és már oda is hajoltam a kis fejéhez, hogy nagyon, nagy puszikat nyomjak a kis pofikájára, és suttogó szavakkal köszöntem meg neki, hogy ilyen örömet okozott nekem.

Az édesanyja állt mellette és abban a pillanatban fóron átöleltem, mintha egy család lettünk volna. Nem volt mit megmagyarázni, ezek a pillanatok magáért beszéltek. Csak egy kis időre érezhettem a szívet melengető ölelését, mert egy fiatal csinos nő lépet mellénk és türelmesen várta, hogy észre vegyem. Mikor rá néztem, éreztem rajta a meghatódást, és miután gratulált elmondta, hogy az Ő kislányai is Rett Szindrómás volt, de Ő már eltávozott. Csak álltam ott és néztem az asszonyt, hogy milyen érzelmek szabadultak fel benne, hogy kijött elénk. Éreztem, hogy a szomorúságában most a boldogság ült ki az arcára, megható pillanatok voltak ezek, és erőt merítettünk egymásból nagy érzelmek szabadultak fel, de ezeket már nem tudom leírni. Soha nem voltam ilyen boldog és szomorú egyszerre. Emlékezetes pillanatok voltak ezek, majd megköszönte, hogy ilyen figyelmet sikerült elérni a Rett Szindrómának és jobbulást kívánt a kislányomnak, majd szerényen, mint aki nem akar tovább zavarni elköszönt és félre állt. Többször elkaptam még a mosolygós pillantását, de egy idő után, már nem láttam, eltűnt az ünneplő emberek között. Sok mindenkire kellett egyszerre figyelni, nem akartam senkit megsérteni a figyelmetlenségemmel. Erre azért nem számítottam, ez tényleg meglepetés volt, így nehezen tudtam fékezni az érzelmeim, és boldogságomban a könnyeimmel birkóztam, de a könnycseppek, akkorra már nem csak a meghatódás miatt kúsztak a szemembe, ott hagyta el a testemet a stressz is, amit már oly nagyon meggyötört. Igen, erre a megkönnyebbülésre vártam, de ezt csak most értettem meg, hogy ezek a pillanatok, itt vártak rám türelmesen, és én valójában ezért is jöttem. A Csongor, is hasonló képen érezhette magát. Láttam, hogy Őt is elkapták az érzelmek. Sokan voltunk és jó volt hallani, és érezni hogy büszkék a Magyarok ránk. Nagyon meleg volt, így viszonylag hamar bemenekültünk a terminálba, ahol jó hűvös volt. A először a polgármester asszony tartott beszédet, majd az akkori Ausztrál főkonzulunk Sági Gábor köszöntő és elismerő szavait, fogadtuk magyarul és angolul, majd végezetül Dick Smith aki Ausztráliában biztosan merem állítani, hogy a leghíresebb és az Ausztrál légügyi igazgatója, közkedvelt üzletembere és egyben helikopter pilóta. Beszédében elismerte, és kiemelt sport teljesítményt és fontosságát, valamint, hogy a figyelem központjában ajánlottuk a Rett Szindróma betegséget. Elismerését tízezer dollárral erősítette meg, ötezer a Rett szindrómásoknak, és még egyszer ötezer a Lúcia repülőnk haza szállítására. Nem tudom hangsúlyozni, hogy mekkora pillanatok voltak ezek mindenki számára. Ezután természetesen nagyon sok meghívást kaptunk ausztráloktól, magyaroktól, de közben befutott Bertók Attila is a családjával, akiről tudni kell, hogy tizenkét éve él idekint és többszörös világbajnok gyalogsárkányon /motornélküli/. Hát nem mondom jól esett megismerni egy ekkora embert, és természetesen Ő is meghívott vendégségbe, de tudtam, hogy Ő hozzá biztos eljutok, mert nagyon kíváncsi voltam rá. Lassan elbúcsúztunk mindenkitől és nagyon hálásak voltunk, hogy ennyire megtiszteltek bennünket. Kaptunk egy hangár mellett egy jó kis füves területet, ahol a Lúciát biztonságba lenyűgöztük. Sietnünk kellet, mert már mára is sok volt a program. Este 7 kor a sport klubba hívtak Ausztrál politikusok és addig tényleg nem sok idő volt, így apánk helyet is apánk Orsós Miklós kocsijába, hamar bevágódtunk. Bárány Antal nevű úri emberhez, és a nagyon kedves feleségéhez Mártihoz készültünk. Már Brisbaneben telefonon meghívott minket a Sydney központjában lévő lakásába, ami természetesen egy toronyház tetején a legfelső alatti emeleten volt. Mikor fáradtan beestünk a Tonyáékhoz a felesége Márti nagyon szimpatikus volt és azonnal összebarátkoztunk velük.Tényleg kedvesek voltak és mind a mai napig számíthatok rájuk, de hogy mennyi ez a mai nap az amit nem árulhatok el. A mit elárulhatok, hogy a Tonya báttyám csak most volt nyolcvan, de nagyon laza fiatalos ember. A Mártiról nem írhatom meg, mert annyira szemtelenül fiatal. Ausztráliábaan általában mindenki letagadhat minimum tizenöt évet. Így van ez a Miklós apánkkal is, aki az idén lesz 70 éves. Szóval nem tiszteletlenségből írom, de én mondom, hogy jól néznek ki, és a fene vigye el, hogy állandóan nyafogok, hogy már negyven egy vagyok. Na előzetesen ennyit, hogy megismerjétek a pártfogóinkat. A lakásból lehetett látni egész várost még az óceán partját is jól kilehetett venni, hát nem mondom királyok voltunk, a javából, ja igen, természetes, hogy volt úszómedence és bady terem is. Így hamar regenerálódtunk. Az estéről csak röviden írok. Hamarosan visszajött értünk a Miklós és elvitt minket a Tonyával a Clubba, ahol már vártak minket. Aznap este olyan fogadtatásban volt részünk, amit egy államfő is megirigyelhet, sok kérdés tettek fel, de kellemesen éreztük magunkat. Mivel későig tartott a fogadásunk ott maradtunk éjszakára. A Tonya és Miklós meg haza mentek. Tulajdon képen ez egy hatalmas méretű szálóda volt kaszinóval és ennek a szállónak az igazgatója nem más, mint a Rebekának a nagypapája annak a Rett szindrómás kislánynak, aki fogadott minket a reptéren. Így abszolút ellettünk kényeztetve, hát ennyi minden történt egy nap alatt. Ésszel nem tudom felfogni, hogy milyen szeretetet kaptunk Emlékezetes lesz ez a nap remélem, hogy nem csak nekem. Most talán nyugodtan fogunk elaludni, még sosem éreztem ilyen nyugalmat.
Sydney megérkezés 2003. január 30. 14:10
Mayor of Sydney/Bankstown and Mr. Gábor Sági Main Consul
Mr. Bill Hamilton President of Australian AOPA
Január 31. Sydney összefoglal


A reggeli ébredésünk olyan volt mintha mind ez, csak egy szép álom lett volna, és az első álmos pillanatban szinte hitetlenkedve fogtam fel, hogy ez nem álom volt, megcsináltuk, élünk és az emberek szó szerint a tenyerükön hordoznak. Emlékszem alig bírtam kinyitni a szememet, csak feküdtem bágyadtan az ágyban vigyorral a képemen, és bámultam fölfelé, és csak néztem, ahogy az emlékeim kivetítődnek a mennyezetre, olyan volt, mint egy szélesvásznú film. Az agyam, mint a vetítőgép dolgozott, beindultak a jelenetek, és film csak perget. Az utunkat láttam három dimenzióban, mintha egy harmadik személy lettem volna, jöttek a sztorik egymás után és éreztem azt a kellemes izgalmat, ahogy agyamat ismét, elöntötte az adrenalin. Így ment ez egy jó darabig. Csongor még békésen szunyókált, és nem akartam még fölzörgetni, hiszen olyan jó volt ez a film, ami most már hála a jó égnek, hogy nem éppen akkor perget a valóságban.
Szóval gyönyörű volt ez a reggel, királyként keltem ki az ágyamból és még mindig hitetlenkedve fogtam fel, hogy itt vagyunk Sydney-ben, és féltem, hogy ebből az ébredésből, nehogy még egy ébredés közepén találjam magam, aminek a vége arról szól, hogy ez is csak egy álom volt. Ezt remélem tudjátok követni, stim! A Miklóst vártuk, hogy kivigyen minket a reptérre a Lúciánkhoz, hogy lecsekkoljam, mivel tegnapi érkezés után nem maradt semmire időnk, és ráadásul a reptéren délután két órára az Ausztrál AOPA elnöke Hamilton úr meghívott egy grill partira. Szóval buli hegyek vártak ránk, mikor még meg sem érkeztünk. A szálóda halljában voltunk az igazgatóval és az elnökével, a tegnapi napi estét boncolgattuk, hogy milyen jól éreztük magunkat és vártuk a Miklóst. Hamarosan megérkezett Miklós atyánk és managerünk a fényképezőjével és mint mindig egyfolytában fényképezett minket. Szerettem volna, ha mindenki rajta lett volna a felvételen és oda mentem a szálóda portásához, hogy fényképezzen le minket, mire nagy megdöbbenésemre magyarul válaszolt és megkérdeztem, hogy csak nem Magyar, a válasz igen volt és az igazgató az elnökkel összenéztek, hogy ez nekik is meglepetés, mert a Józsi mint kiderült ez volt a kereszt neve, már tizenöt éve itt dolgozik. Szóval jót nevettünk a szitun és elmondta, hogy Ő is kiakart jönni elénk a reptérre, de sajnos nem ért rá, és szeretné ha elfogadnánk tőle egy ebéd meghívást. Sajnálkozva mondtam, hogy nagyon megtisztelő a meghívása, de a Miklós már leszervezte az életünket annyira, hogy mostanában, mindennapra minden órára le vagyunk stipi-stopizva. Azért telefonszámot cseréltünk, és nem vetettük el az ötletét. Hamarosan elbúcsúztunk, de nem véglegesen, még a vendéglátóink terveztek egy kis programot számunkra.
Nem voltunk messze a reptértől, és hamarosan a Lúciánknál voltunk. Ott állt a füvön a  Winrai cég hangára előtt, már messziről megállapítottuk, hogy királynőként tündöklött a többi udvarhölgyek között. Miklós azonnal bemutatott a Winrai főnökének Michel-nek, aki éppen akkor mászott ki olajosan az egyik szétbontott harminc személyes repülőjéből, láttuk, hogy megzavartuk, de ennek ellenére kedves és kézségesnek tűnt. Ő volt az az ember aki a Miklós atyánk kérésére befogadott minket és később is Ő lett a támaszunk. Megvigasztal minket, hogy a Lúcia jó helyen van és este berakják a hangárba, ha végeztek a melóval. Örültem, hogy neki is jó helye van, mint nekünk. A Lúciát most volt időm két órát kényeztetni, és alaposan átvizsgáltam lemostam, közben a Csongor az ausztrál repülős magazinokból hangosan olvasott nekem, neki ez volt a dolga, mert a Lúciához nem engedtem nyúlni ez az én területem volt, és különben is ha segített abban nem volt köszönet. Miután kicsinosítottuk a Lúciánkat már gurultunk is át az AOPA hangárhoz, ahol már vártak minket és készülődtek a grill partihoz. Mindjárt a kezünkbe nyomtak egy üdítőt, ami ebben a melegben nagyon jól jött. A Hemilton úr azonnal elénk sietett és a Lúciát beállítottuk a hangár elé, hogy majd a elkészülő fotókon jól mutasson az AOPA feliratú hangárukkal. Nagydarab ember volt ausztrálkalappal a fején markáns arcával megjegyezte, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy tegnap nagyon meleget hoztunk, mert itt Sydney-ben már vagy tíz éve nem volt negyvennyolc fokos meleg és az időjárás előrejelzésben későbbre lehűlést jósolnak. Így ezt a forróságot ránk írták. Rá néztem az órámra 14:15 perc volt, és tényleg nem volt olyan meleg, csak potom negyvenkét fok, megállapítottam, hogy  pont huszonnégy órája szálltunk le és igaza van, majd hozzátettem, hogy látja ez azért volt, hogy örökre az emlékükbe véssük magunkat.
Késő délutánig maradtunk és sokat meséltünk, és fotóztunk, majd a búcsúnál a kezünkbe nyomtak egy cédét, amin a megérkezésünkről készült fotók voltak. Nagyon hálásan megköszöntük, és vissza gurultunk a Winrai hangárhoz, ahol Michel ismét a kellemes  mosolyával várt ránk, és biztatva mondta, hogy hagyjuk a Lúciát csak ott ahol megálltunk, majd záráskor betolja. Még egy kicsit elidőztünk a hangárban volt ott minden féle repülő, amit el lehet képzelni még saját vadászgépe is volt Michelnek, hát sokat is tátottuk a szánkat, de Miklós ismét az órájára nézett és jelezte, hogy idő van, mennünk kell a Tonyáéknál vacsorával vár a Márti minket, és nem szereti ha megváratják mondta. Mire Tonyáékhoz értünk este nyolc volt már, de a nap még magasan járt és ismét magasról élvezhettük a várost ahogy alattunk elterült kb. százharminc méteren lakhattunk az utca zaja nem hallatszott fel és a nyitott teraszukról nézve úgy éreztem mintha csak lebegtem volna, valószínű, hogy ebbe a lebegésbe a napi alkohol fogyasztásom is szerepet játszott. Természetes, hogy megírom, hogy Márti pazar vacsorával nyűgözött le minket, mondtam is neki, hogy mindig ilyen nőt akartam magamnak, egy pillanatra mindenkiben megállt az ütő, összenéztünk és már láttam is, hogy jót derült a túlzott kedveskedésemen, akkor már tudtam, hogy továbbra sem kell   megjátszanom magam, de több bort sem kell már innom, mert még a végén, a lebegésből zuhanás lesz. Természetesen késő estig beszéltünk, mindenkinek sok mesélni valója volt, de én mindig úgy irányítottam a beszélgetést, hogy magukról meséljenek, mert az tényleg érdekes volt, ahogy 1946-ban megérkeztek az előzményeikkel együtt. De most előbb kialszom maga, itt Sydney felett.
Folyt köv

Fogadó estély


Hétfő 3-án a megérkezésünk tiszteletére mind a magyarok, mind az ausztrálok fogadó estet szerveztek Sydney egyik negyedében a Gladeswille Bowling és Sports Clubban. Ezen az estén a vendéglátóink kitettek magukért. A fogadásunkat képviselték Peytkó Csaba konzul és felesége Petykó Éva, valamint Sági Gábor főkonzul. A NSW-i Rett Sindrome/RS/ Társaságtól Janelle Lillis is fel szólalt. Az Ő kislányával, Rebekával vártak a bankstowni reptéren. A rendezvényünkön szintén jelen volt és felszólalt John Cristodoulou professzor, a Westmead-i Gyermekkórház RS kutató csoport vezetője, aki egyben kitüntetést is kapott velünk együtt. A klubban hetente összeülő Rotary Club csoport adományaként Dobosi Feri adott 300 dolláros csekket. Az árverésen a tablót a mindenben segítőnk Orsós Miklós vásárolta meg 400 dollárért. Az örökké emlékezetes esténket a 2RRR FM magyar rádiósai, Ilosvay Katalin és Gusztáv szervezték meg, és vezeték le. Mi a Csongorral külön, külön szólaltunk fel és élménybeszámolót tartottunk vetítéssel egybe kötve, majd az itteni magyarok készítettek az utunk emlékére emléklapokat, amelyet dedikáltunk a vendégeinknek. Ilosvay Guszti még sok mindenben segített például csütörtökön délután Dr.Dipold Andreával bevitt minket a rádió műsorába, amit otthon is leadtak a rádiók. De, hogy megemlítsem Demián Józsefet, mint operatőrt és rendezőt és feleségét Józsa Erikát, mint énekes művésznőt és TV bemondót, akik Romániai magyarok és Bukaresti TV-nél vezették a magyar adásokat, de végül ide menekültek a sok ostobaság elől. Ők voltak azok, akik páratlan szép filmet állítottak össze az utunkról és mondanivalónkról. De, még itt volt Marosszéky Péter, akiről mint megtudtuk a Qantas légitársaság főmérnőke és a Boing 747-es tervesésénél még részt vett 1969-ben, erre a repülőre jelenleg az egész világon neki van a legrégebbi érvényes szakszolgálati engedélye, valamint Ő volt az egyik ember aki segített a későbbiekben a Lúciát szétszerelni és bepakolni a konténerbe, és erre nagyon büszke is vagyok. Az esténket természetesen Bertók Attila is jelen volt és komoly anyagi eszközökkel támogatott meg, valamint később Ő volt a fő segítségem a konténer bepakolásnál. Még egyszer köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, akik ott voltak és ismét elnézést, ha valakit nem említettem meg. Meg mondom őszintén nem voltam hozzá szokva, hogy így meg legyünk tisztelve, de én mondom, fantasztikus élményben volt részünk. Ezután szinte minden napunk, és esténk meghívásokból állt, sok, sok interjúkból. Éreztem, hogy fáradt vagyok, de a Csongor mellett ezt nem lehetett eljátszani, Ő úgy látszik, hogy életre valóbb mint én, vagy az öt év ennyit számítana?!  Nem  ez az indiai nyavalya, ami teljesen leépített és érzem, hogy még mindig gyenge vagyok tőle. Azt mondják az ismerősök, hogy még eltarthat egy hónapig is mire meg erősödök, hát ez jó, pont jókor vagyok ilyen nyamvadt, de a győzelem feldoppingol.


Február 09. Vasárnap.
Nem Sydney a végállomás

Egy hetet maradtunk Sydney-ben, mivel díszvendégként meghívtak a déli félteke legnagyobb Avalon repülős találkozóra. Én már nem akartam menni, de a magyarok azt mondták, hogy nem szabad kihagynom.
Fáradt vagyok, unom az örökös pofázást!!!
A Csongor úgy döntött, hogy felrepül északra a több, mint kétezer kilométerre lévő búvárparadicsomba Cairns-ba, hogy  a barátnőjével, aki otthonról jött utána, megünnepeljék a Csongor túlélését és végre együtt lehessenek.
Rendesek voltak, mert hívtak engem is, hogy tartsak velük, mivel én is imádom a merülést, de ez az avaloni út jobban izgatta a fantáziámat. Éreztem, hogy ezt még meg kell csinálni, hisz az egész Ausztráliába egy csomó meghívást kaptunk, csak már fáradtak voltunk. A Csongor már úgy érezte, hogy itt vége az utunknak, hamar rájött, hogy tévedett. Én éreztem, hogy ezt még meg kell repülni, mivel a Miklós és a Tonya is nagyon erőltették, hogy menjek, de legfőképpen a Miklós borzalmas erőszakos egy faszi.   Hogy ne menjek egyedül, meghívtam egy kint élő magyar haveromat Drentye Lacit, és február 9-én vasárnap el is indultunk a Melbourne-től hetven kilométerre és közvetlen Geelong városa szomszédságában megrendezett Avalon Airshow-ra. Vasárnap  Miklós még az indulás előtt tizenkettő órára elvitt minket a Sport Club-ba, ahol a helyi  Rett Szindróma szövetség ünnepélyes rendezvényt  szervezett a részünkre. Nagyon nagy megtiszteltetésnek vettük és tényleg kitettek magukért. Ott voltak a gyerekek a szüleikkel és minden olyan személy aki ezekért a gyerekekért tett valamit. Elhalmoztak minden féle ajándékkal amit gyártottak a Lúcia lányomnak Lúcia feliratú basebol sapkát, polókat, és sok, sok, plüskengurut és koalamacikat. Természetesen, hogy ismét meghatódtam, de most már tudtam kezelni az elérzékenyülésemet, és nagyon ünnepélyesen megköszöntem a kedvességüket, figyelmüket. Jó volt látni a gyerekek és a szülők szemeiben azt az örömet, amit ezzel az utal, adni tudtunk, de mint mondtam ez kölcsönös. Nagyon büszkén mutogatták a tévé felvételeket, és az újságcikkeket amikben megjelentünk. Szinte mindent aprólékosan össze szedtek, hogy vigyük haza magunkkal, és otthon is lássák, hogy az Ausztrál emberek, milyen érdeklődéssel és szeretettel fogadtak minket és a missziónkat.  A Csongor is most jött rá, hogy még lenne dolgunk ezen a kontinensen, és láttam rajta, hogy le akarna jönni Melboune-be, de a barátnője hülyét kapott volna, hogy mi a fenét csinálna, egy hétig az airshown. Meg különben is az indulásig már, csak egy óránk volt hátra és elígértem a helyét a Drentye Lacinak, akit kirúgatta magát a munkahelyéről, hogy eljöhessen velem. Igen erre szoktam azt mondani, hogy a nők mindent összezavarnak, hát így néztünk mi ki. Elnézést a hölgyektől, de szerintem van benne valami igazam, nem? Na jól elkalandoztam. A lényeg, hogy jó érzés volt ennyi elismerésben fürdeni, és jó érzés volt tudni, hogy jó ügyet szolgálunk. Hamar eltelt a vendégségben eltelt időnk és elbúcsúztunk, de nem véglegesen, mert ha vissza repülünk az airshow-ról, akkor még találkozunk, ezzel az ígérettel távoztunk.

Február 09./2Vasárnap indulás Avalon-ba

Miután kiértünk a reptérre a Csongor kivette a cuccait a Lúciából és a Drentye Laci meg bepakolta a hátizsákját. Igazi váltásnak tűnt. A Csongoron láttam valami sajnálkozást, de neki már a barátnője volt fontosabb és a búvárkodás. Hogy most ki a féltékeny egymásra azt döntse el az akinek kedve van hozzá.
Délután 14 óra volt még a tankoló autót oda rendeltem, hogy egy keveset tankoljunk és már a levegőben is voltunk. Szinte azonnal felvettük az irányt Melbourne felé és tíz percen belül már alattunk voltak a kékhegyek a kanyonjaikkal. Szép lenyűgöző látvány volt, de már nagyon kívántam, hogy elrepüljünk felettük, mert sehol nem volt egy kis vízszintes terület, ahol letudtam volna tenni a Lúciánkat motorhiba esetén. Még mindig bennem van ez a majré gondoltam és nem is tudtam, vagy nem is akartam magam nyugtatni, hogy "jobb félni mint becsinálni". Szóval az Ausztrál Alpok felet voltunk és ehhez tartoznak a kékhegyek, amit hála a jó égnek elhagytunk és most már szelídebb domborzatok felett haladtunk, de rázós volt az idő a Laci vezetett és nekem már tele volt a tököm az egész hánykolódással, mondtam is neki add csak ide azt a kormányt hagy nézzek meg valamit. Ez volt a duma, valójában én akartam vezetni, mert valahogy nem éreztem magam jól, és így a vezetéstől egy kicsit megnyugodtam. De ezt nem mertem bevallani, mert igen hülyén nézet volna ki, hogy itt egy faszi, aki szétrepülte már a seggét a világban és ilyen problémával küszködik, hát igen éppen ezért voltam már ilyen, de hamarosan lenyugodtam, mert láttam, hogy jobbról közelit felénk egy nagykiterjedésű fekete felhő, amiben elég sűrűn cikáznak a villámok és ezek után már nem értem rá, jó magam elmebajával foglalkozni. Kezdődik a játék, jegyeztem meg, és felcsillant szemekkel néztem farkasszemet a "fekete macskával", annak ellenére, hogy jobban szerettem volna a társasága nélkül eljutni Albury-Wodonga-ba. Ami Sydney és Melbourne között van egy kicsivel több, mint fél úton. Ismét visszaadtam Drentye barátomnak a botot, és elkezdtem meg figyelni, hogy milyen irányban settenkedik, hogy nehogy elkapjon. Nem tartott semeddig megállapítani, hogy pont az utunkba fog vágni, de már kezdtünk is eltérni a útvonalúnktól nehogy megcsapjon minket a kifutó szele, ami egy bomba lökéshullámához hasonlítanék. És egy ilyen gatyaráncigálás kormányozhatatlanná tenné egy-két pillanatra a Lúciánkat. Így megint elkezdődött a macska egér játék, de most már a Lacival a fedélzeten. Valójában nem volt olyan vészes mint amelyik üldözött Brisbane felé, hogy ezzel is hozzá segítsen minket, hogy időben minél előbb megehessük a Facsiga nagybácsi finom gulyását. Ez is olyan hatalmas volt, de lassú volt és könnyedén leráztuk. Alattunk a még mindig az Ausztrál Alpok, de nem sziklás, hanem száraz szürkés halványsárga színű füves lankás dombok és néha egy-egy farm, amik hatalmas távolságra élvezték egy más szomszédságát. Mindegyik farmnak volt egy víztározója, ami természetes tavacskának látszott, de ahhoz, hogy ez igaznak tűnjön, ahhoz túlságosan szabályos kerek formája volt. Nem értettem, hogy szinte porzik ez a táj a szárazságtól, akkor hogy lehetséges minden farmnak egy ilyen víztározó. Nem tetszett ez a hely unalmas volt, és nem volt abszolút szép. Bele gondoltam, hogy itt kellene élnem valamelyik birtokon, azonnal tökön is szúrnám magam. Szóval kopár kiégett lankás terület felett haladtunk. Az utunk irányától merőlegesen balra száz kilométerre volt Canberra fővárosa, és körülötte a nagy bozót tüzek és valószínű, hogy annak a füstje is közre játszott abban, hogy körülöttünk a  táj színtelenebb legyen. Eszembe jutott, ahogy a családok a híradókban nyilatkoztak, hogy hogyan veszítették el házaikat, és állataikat, hogy némelyik amikor égési sérüléssel  feküdt a kórházi ágyában, és mint egy hős viszonylag nyugodtan mesélte el tragédiáját. Már több mint három hete, csak ezeket a híreket látom és olvasom, így engem is megviseltek ezek a drámák. Nem is értem, ha szinte minden évben hasonló tüzek vannak, miért nem hagyják el ezeket a pokoli területeket. De én is azt mondom, hogy ne akarjunk mindent megérteni. Holbrook felett jártunk már, még egy óra és megérkezünk és mindjárt jobb kedvem is lett. Lapos, homokos fennsík felett haladtunk már. Láttunk egy repülőteret is, amin csak egy hangár volt és a futópálya felülete csak legyalult talaj volt. Jó érzés, ha az ember feneke alatt tudhat egy repteret, és ha akarnánk most akár le is szállhatnánk, haverkodni, de nem láttunk, semmilyen mozgást és a rádióba sem válaszoltak. Az idő innentől kezdve hamar elszaladt és már meg is érkeztünk Albury-ba. A reptéren csak a toronyban voltak amúgy senkit nem láttunk, de még a terminálban sem, de viszont működött a légkondi, ami már, nagyon jól esett ennyi forróság után. Egyedül éreztük magunkat, mintha elutazott volna mindenki és minket itt felejtettek volna ezen a világon. Hamar rájöttünk, hogy itt önkiszolgáló rendszert alakítottak ki. Volt a falon egy táblázat, amin tájékoztattak, hogy hogyan kell kiszolgálni magadat.  Például, volt egy telefonkészülék egy pulton, ami csak a taxi hívására volt odatelepítve, nem is volt rajta tárcsázó. Ezen a reptéren mindent magadnak kell elrendezni még a tankolást is. Igen Ausztráliában sok ilyen hely van, így sok költséget megtakarítanak. Érdekes világ nem elég, hogy fejel lefelé vagyunk, de más bolygón is érzed magad. A taxi tíz perc alatt megérkezett és mi elvitettük magunkat az első szálódába ahol, mindjárt a Lacival megittuk jó pár korsó sört, majd megvacsoráztunk. Ja elfelejtettem írni, hogy a Miklós a kocsijával a felszállásunk előtt már elindult a Szemere Danival aki Budapestről érkezett, hogy Sydney-ben elvégezzen egy főiskolát, de még az iskola megkezdése előtt úgy döntött, hogy utánunk jön Miklóssal, hogy az Airshown segítségemre legyen. Amúgy a srácot régóta ismerem, és nagyon jó barátom. Szóval várjuk Őket, és szobát is foglaltunk nekik. Tulajdonképpen ez a szálóda inkább egy fogadónak tűnik egy kicsit áporodott szaggal megspékelve. A fogadós mélabús és lassú én türelmetlenül szomjas, de mindhiába a pörgésem a fogadós le van lassulva.  Lassan hét óra volt és a mobilom  csörgött  Daniék voltak, már közelben jártak, nem volt nehéz megtalálni minket. Jól kifáradt mindenki még a városban csavarogtunk egyet, de már szinte senki nem volt az utcán, kilenckor minden zárva volt, így mi is átvettük a fogadós és a városa lassú lüktetését és már csak a holnapról álmodtam...
Érkezés Avalon Airshowra



Nagyon sokat készültünk, hogy a berepülésünk az airshowra szabályos legyen, mondanom sem kell, hogy borzalmas mennyiségű korlátozás volt előírva. A lényeg, hogy mikor beérkeztünk Avalon légterébe, mindjárt be is jelentkeztem az irányításhoz, aki közölte, hogy a reptér rendelkezésemre áll, csak nekem és abból az irányból megközelíthetést végezhetek a leszálló pályára, ami a kiadott akkori szabályokban tilos volt. Mikor a leszállás előtt voltunk közölte, hogy nagyon sok média érkezett a fogadásomra és csináljak nekik egy alacsony áthúzást a pálya felett. Kellemesen meg voltam lepődve és nagyon örültem, hogy ilyen fogadtatás várt ránk. Pedig nagyon sok jet gép várakozott ránk, hogy ők is leszállhassanak.



A lényeg, hogy két órán keresztül, csak interjúkat kellett adnom, fáradt is lettem, hála a jó istennek volt egy segítségem, Szmolnik Lajos, aki a Magyarok Világszövetségének az elnöke volt és ki jött a fogadásunkra, Ő sok mindenben segítségünkre volt, valamint egész héten apáskodott felettünk, köszönet neki még egyszer.



Szóval nagy fogadtatás volt ismét és egész kiállítás alatt sok-sok érdeklődőnek médiának kellet elmesélni a kalandunkat. Fárasztó volt, de boldog voltam, az Ausztrál Rett Szindróma elnöke is meglátogatott, akinek szintén Rett szindrómás a kislánya. Népszerűségünk elkísért mindenhova, megismertek az emberek az utcákon, benzinkutakon, taxisofőr, mikor beszálltunk egy taxiba, szóval fürödtünk a dicsőségben, élveztem is rendesen, csak ne lettem volna annyira fáradt mindig. Egy ottani pilóta azt mondta, hogy az Angol királynőnek nem volt ilyen médiája, mint nekünk.
Vissza repülés Sydneybe



A visszarepülésünk Drentye Lacival Sydneybe a tengerpartok felett történt.


Mikor a Bass szoros felett voltunk, ami Ausztrál és Tasmania között van ott, ahol az Indiai Óceán és a Csendes Óceán találkozik azon kívül, hogy mennyei látványban volt részünk, nagyon veszélyes szelek próbálkoztak. Egy reptéren le is szálltunk, hogy élvezzük a helyi tengerpartot, nem sok hiányzott, hogy ott befejezzük a kalandot. Leszálláskor, a futópályán kenguruk napoztak a pályán és ugráltak el a Lucia légcsavarja elől, majd a felszálláskor szélnyírást kaptunk, mindjárt a felszállás utáni pillanatban, a kormány erők megszűntek és közöm nem volt a Lúcia irányításához.  A szerencsék az volt, hogy mindig nagyobb sebességgel szálltam fel, mint, ami lehetséges lett volna ez 80km/ó. Általában 110-120 közötti sebességnél szoktam elszakadni a pályától, majd azonnal a (párnahatáson) a pálya felett közvetlen egy méternyi magasságon még gyorsítok 130km/óráig és csak ezek után kezdek emelkedni. Ez volt a mázlink és átszakítottuk a halálos légörvényt. Körülbelül egy órán keresztül nem szóltam a Lacihoz, mert olyan majrét kaptam. Az ausztrál pilóták mondták is, hogy arra ne repüljünk, mert a Bass szoros olyan, mint a Bermuda háromszög, sokan eltűntek már ott, de én gondoltam, csak megússzuk, hát sikerült.  A további utunk Sydneyig csodálatos szép volt, napsütötte tengerpart, csak úgy szikrázott a napfényben. Ja még egy helyen leszálltunk a Bass szoros környékén, ahol ott is aludtunk, ez egy outback hely volt, távol a világtól szó szerint a világ végén, vagy a fenekén voltunk. A lényeg, hogy leszállás után egy kis idővel gyerekek jelentek meg a repülőm kőrül és ismerték a történetemet, amin meg is lepődtem, majd 10-20 dollárosokat szorongattak a kis kezükben, hogy adjam oda a Lúcia kislányomnak...  meglepődtem és nagyon elszorult a szívem...


Utolsó napok Sydney-ben

Február 17-én hétfőn érkeztünk vissza Avalonból, vagy Melbourne-ből. Cakk egy napot pihentem kedden, mert a két kedves Sydney Magyar rádió vezetői Ilosvay Guszti és nagyon aranyos felesége Kati, nagyon sok mindenben segítségemre voltak. De, ami az egyik legnagyobb segítség volt, hogy elintézték a Lúcia konténeres haza szállítását és egyben a hat méteres konténert a Sydney-Bankstow reptérre szállítatták, ami már szerdán délben ott is állt várva, hogy a Lúciámat bepakoljuk. Nem sok időm volt, hogy rá szervezzek. Szerdán még csak azon elmélkedtem, hogy ki tudna nekem segíteni a Lúciát szétszedni és úgy behelyezni a konténerbe, hogy az profi legyen, de délutánra megoldottam. Felhívtam Bertók Attilát, aki elmondta, hogy dolgozik, de megoldjuk csütörtökön délben ott lesz. Ezután Marosszéky Pétert barátomat hívtam, aki szintén nagyon elfoglalt ember, de csütörtök reggelre megígérte, hogy Ő is ott lesz. Valamint a Drentye Laci és jó barátja Breki, akinél szerda este aludtam, hogy ne kelljen a Tonyának kivinni a reptérre. Szóval voltunk egy páran. Mindig jó érzés volt, hogy soha nem hagytak magamra, és olyan komoly emberektől kaptam segítséget, akikre nagyon felnéztem és ez a legnagyobb dicsőség nekem. Csütörtök reggel a Breki kivitt a reptérre, majd megígérte, hogy egy kis idő múlva vissza jön segíteni. Péter már ott állt a Lúcia mellett és azonnal neki álltunk a Lúcia szárnyaiból leengedni a benzint. Miközben igen lassan csurgott le a benzin egy fém gyűjtőtankba, amit a főnök Michel adott, eltűnődtem Péteren, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy itt áll előttem és tartja a benzinslagot, hogy nehogy mellé csöpögjön a benzin. A Qantas légitársaság főmérnöke, berepülő pilótája és a Boing 747-es egyik tervezője, ráadásul neki van a 747-es típusra a legrégebbe érvényes pilóta szakszolgálati igazolványa. Szóval egy igazi nagy ágyú állt előttem! Jó érzés volt tapasztalnom, hogy igazi örömmel tölti el és gyerekes kíváncsisággal, hogy részt vehet a szétszerelésben, amit meg is jegyeztem Neki. A válasza csak annyi volt tudod, én mérnök vagyok és különösen érdekel ez a kis madárka és büszke vagyok, hogy itt lehetek. Ezután kölcsönös udvarlásba kezdtünk és lassan befutott Breki is, majd a Bertók Attila is. Nagyon hálás voltam mindenkinek, hogy így segítettek. Attilának különösen örültem, mert már csinált hasonló bepakolást konténerben. Az is egy kis ultra könnyű repülő volt, ugyanis Attila is mérnök és egy kisrepülőgép gyárban dolgozott, szintén mérnök és pilóta. Valamikor Ő volt Ausztrália Bajnoka és egyben világbajnok is gyalogos sárkányrepülésben, de repülőgépet is vezet. A Breki pedig utasszállító repülőgép szerelő. A Drentye Laci pedig pilóta. Komoly kis csapatom van, igazi szakszemélyzet szolgálja ki a Lúciát. Meg is érdemli, nagyot teljesített! Ja, majd elfelejtettem, ha már dicsérem szeretném kijelenteni, hogy semmilyen meghibásodást nem tapasztaltam! Persze azt írtam, mikor majdnem elcsaptuk a kengurukat a futópályán, üzemanyag szivárgást tapasztaltam a balszárnyból, de mint később megállapítottam a betankolásnál a szárny és a beöntő nyílás között befolyt a benzin közvetlen a szárnyba és onnan történt a szivárgás. Persze, volt előtte még egy jelentéktelen dolog, Brisbane-ben a leszállás utáni ellenőrzéskor láttam, hogy a kipufogó rögzítő rugó füle eltörött, de ez azonnal tudtam pótolni. Szóval megállta a helyét és azt hiszem, hogy mindannyian nagyon büszkék vagyunk a mi kis magyar gyártmányú madárkánkra, Lúciára. Nagy tisztelettel és oda adással szedtük le a szárnyait és akasztottuk a konténer belső oldalfalára, majd szárny nélkül és a légcsavart is leszerelve betoltuk, nagyon sok módon rögzítettük. Péntek volt és elkészültünk a bepakolással, közben Kati is megérkezett és már előtte napon kérte a konténerszállító kamiont, hogy jöhet a konténerért. Tizenkettőre ígérték, hogy érkeznek 14 órára ott is voltak, ami nem esett rosszul addig is nézegettem a Lúciát, hogy milyen furcsa így szárny nélkül megkötözve, már kezdtem sajnálni, hogy 90 napig be lesz zárva ebbe a sötét konténerbe. Csináltunk néhány fotót, ahogy bent állt, majd láttam, hogy a sofőr siet és lassan bezártam a konténer ajtaját, de borzalmas érzés fogott el. Éreztem, hogy a szívem majd meg szakad és ki kellett nyitnom az ajtót megint,  mivel szégyelltem az érzéseimet úgy csináltam mintha valamit elfelejtettem volna, de azonnal be is csuktam az ajtót, mert nagyon rosszul játszottam. A Breki azonnal levette a szitut és látta a szemeimen, hogy majd meg szakad a szívem a búcsúzás miatt és belement a játékba, most Ő nyitotta ki a konténer ajtaját és eljátszott egy utolsó ellenőrzést, hogy én addig is még egyszer elbúcsúzhassak a Lúciámtól. Miután mindent még egyszer leellenőrzött becsukta az ajtót, majd a kamion a saját gémjével magára emelte és elhajtott, miközben le nem vettem a szemem róluk. Úgy álltam ott, mint a szárnya szeget madár. Most már tényleg vége volt a kalandunknak és nagyon lehangolódtam, de mire jók a jó barátok, még aznap este rendeztek egy estét a Kati és Guszti házánál 25-én este. A Miklós bátyám 26-án, szerdán kivitt a reptérre, ahol ott vártak az újonnan megszerzett barátaim és elbúcsúztattak minket. Olyan érzésem volt mintha ide születtem volna, nem éreztem, hogy távol vagyok a hazámtól. Csak a gyerekeim hiányoztak, valahol a föld számomra már lezsugorodott. Nem érdekelt az a 20 óra repülés, ami várt ránk nevetségesnek tűnt, hogy ennyi idő alatt haza lehet érni. A fedélzeten az előttünk lévő ülés háttámlájában volt a monitor, ahol filmeket lehetett szabadon választani, de mi néha át-át, átkapcsoltuk a GPS oldalra, ahol követni tudtuk, hogy éppen hol járunk. Jó volt látni, hogy itt mi is elrepültünk, sőt most is leszálltunk Kualalumpurban, minden olyan egyszerű volt és gondtalan.

Megérkezés Ferihegyre 2003 február 27-én. Sajtótájékoztató.
Nagyon sok barátunk, családtagok és főleg érdeklődő emberek jött ki elénk a fogadásunkra, de a legfontosabb, hogy a Rett szindrómás gyerekek a szüleikkel is ott vártak ránk, kis kezükben ott szorongatták a táblákat, amelyen ez állt köszönjük.  Azok a pillanatok, amit akkor éreztem, olyan volt, mint, amikor a kisgyerek nagyon sokáig nem láthatja az édesanyját, és egyszer csak ott áll előtte fátyolos felhőben. Hihetetlen érzések, energiák szabadulnak el ilyenkor, hálás voltam a világnak, az Urnak ezekért az érzésekért, hogy megélhettem, megélhettük a Csongorral és nem vesztünk oda az út alatt. Szóval, nagyon-nagyon elérzékenyültem, mint mikor megérkeztünk Sydney-be, ott nem tudtam a könnyeim felett parancsolni, csak úgy potyogtak a szememből az érzelmekkel töltött cseppecskék. Szégyelltem is magam érte, nem jó érzés, nekünk férfiaknak, ha látnak minket párás szemekkel, akkor is sok feszültség szabadult ki belőlem, jó lett volna egy sarokba elbújni és jól kizokogni magamat, csodálatos az embernek ez az isteni tulajdonsága, csak ne lenne annyira égés nekünk macsóknak. A boldogság könnyei most is ott duzzadtak a könnycsatornámban, de most nagyon nem akartam úgy járni, mint Sydney-ben, hát hipnotizáltam is magamat rendesen, mint amikor Indiában, Ahmadabadból repültünk Nagpurba és az út felénél a hasmenés ellen küzdöttem. Tudom, hogy ez nem volt ide illő memoár, de a hasonlataim azért nem olyan rosszak, nem? Szóval a sok tréningnek köszönhetően elpalástoltam a párát a szememből és miután hálásan megköszöntük a fogadásunkat, kapkodó tekintettel kerestem a Zita lányomat tudtam, hogy kijön elém, azonnal megtaláltam a csillogó tekintetét, hát eddig a pillanatig tartott a párátlan szemem.
Ennyi élmény után, most már jöhetett a sajtótájékoztató és ismét elővettem a magabiztos férfi szerepemet.
Jó itthon, ennyi kaland után és hihetetlen, hogy még élünk, köszönöm my Lord, hogy megmentetted a seggünket!
Vége az első résznek, fáradt vagyok, nagyon fáradt.
Folytatás köv…….
_________________________________________________________________________________________________

Az út utáni események

  2003. március 03-án, Keszthelyen megalakítottam, 7 kuratórium taggal a Lucia Nyílt Alapítványt a Halmozottan Sérült Gyermekekért, a nevét az alapítványnak a sérült gyermekek szülei adták, amit nem is kellett megmagyarázni, hogy miért, mindenki egyetértett. Az alapítvány feladata létrehozni egy olyan nappali intézményt, ahol a sérült gyermekek mindennap megkapják a napi fejlesztő és egészségügyi ellátásukat.

  2003. október 11-én folytattam a missziót Európa 11 országán keresztül, Ragályi Elemér Kossuth díjas operatőr támogatásával, hogy egy bemutató dokumentumfilmet forgassunk, Európa híres neves  intézményeiről,  ahol komoly sikereket értek el a halmozottan sérült gyermekek fejlesztésében.

  2003. Elismerések, kitüntetések a Köztársasági elnöktől, Miniszter elnöktől, Sport Minisztertől, Év Aviátora, Dimond Colibri Díj.







  2004 júniusában a Keszthelyi Önkormányzat a Lucia Alapítvány kezdeményezésére, erre a célra átadta a volt kiürített háromszintes városi kórházat. A leendő intézményre 237millió forint pályázati pénzért indult a város, ez papír mennyiségben kb.40kg volt, amit a postán adtunk fel az Egészségügy Minisztériumnak, jó mi? A pályázat elbírálási határ ideje, 2005. március31.

  2005.január 29-én Sydneiben Lúcia koncertet rendeztek az ausztráliai magyarok, az intézmény létrehozására.

  2005. áprilisban már éreztem, hogy nem lesz eredmény, habár nagyon sok önkormányzat támogató levelet írt ez ügyben, sőt politikusok is lobbiztak, de mint hiába. Egy szép tavaszi napon Somló Tamással és Horváth Charlie-val ebédeltem, miközben megkérdezték, hogy mizus a Kórházzal, elmondtam, hogy még mindig nem kaptunk választ a pályázati eredményről és az a gyanúm, hogy el akarják odázni a pályázati pénzt. Ekkor támadt a Somló Tamásnak az ötlete, hogy csináljunk koncertet Keszthelyen a Kórház előtt, talán az segít a pályázati elbírálásban, így is tettünk.

  2005. július 03-án Horváth Charlye és Somló Tamás koncert a Lúcia Alapítvány szervezésében, hogy a várostól kapott Csók István utcai kórházra megkaphassuk a pályázati pénzt az állambácsitól, sajnos nem kaptuk meg a pénzt, mivel anyagi forrás elapadására hivatkozott a kormány. Dühös vagyok, soha nem hittem a politikusoknak.


  2005. 06. 29. kaptuk a hírt a pályázat a kórházra elbukott, hivatkozva az anyagi forrás elapadt, most itt állunk a kórházunkkal és várunk a csodára, pedig Ausztráliában, Sydney-ben is Lucia koncertet rendeztek az intézményért.

  2005. ősze, nem adtam fel, kitaláltam, hogy elrepülök, ha kell Amerikába ismét a Lúcia repülőmmel, hogy segítségért kampányoljak az intézmény létrehozásáért, neki is álltam az út kidolgozásának egy barátommal, aki amerikai állampolgár Lázár Csabával, Ö szintén itt él most már Keszthelyen. Elsőként, az amerikai követtől kaptunk támogatói levelet, Ők nagyon nemes ügynek fogták fel és sok lehetőséget láttak ebben a repülésben. Ezen túl, még sok interjú vállaltunk a médiákban, de támogatóktól, csak üres ígéreteket kaptunk, így lassan ismét jól elfáradtam és más utat kerestem, sokan féltettek is, amiben igazat is adtam, azt mondták, hogy épp eleget kockáztattam az ügyért, most már cselekedjenek mások is. Így is tettem és a helyi lehetőségeket még egyszer felmérve új alternatívákat állítottunk fel és kerestünk egy kisebb épületet. A kórház épületéből sajnos öregek otthona lett, szép nem?

  2007. november a keszthelyi városatyák ismét megszavaztak egy alkalmas épületet az intézmény létrehozásához.

  2007. Keszthelyen az Eötvös utcai óvodát átadták a halmozottan sérült gyermekek intézményének létrehozására.

  2008. Győzelem, az intézmény megszületett áprilisban, ahova be is költöztek a gyerekek, most már van hova járniuk, viszont nincs még konduktoruk, gyógytornászuk, minden berendezés adakozásokból szedegettünk össze.

  2008. májusban ünnepélyes keretek között megnyílt az intézmény a halmozottan sérült gyermekek javára.

  2008. ősztől van konduktor és gyógytornász, valamint gyermek be és haza szállító mini-busz, még a felszereltség és az épület szellős és nagyon szegényes, de a gyerekeknek és a szülőknek, legalább van kilátásuk egy jobb világra.

  2009. nyertünk pályázat útján 45millió forintot az intézmény korszerűsítésére, ebből a Lucia Alapítvány az utolsó fillérjéig támogatta 1millió forinttal az intézmény pályázatát, hogy az önrész meglegyen.

  2009. szeptemberben az intézmény átalakítása, modernizálása elkezdődött az Európai Uniós igényeknek megfelelően.

  2009. decemberében vissza költözhettek a gyerekek a modernizált intézménybe az én Lúciám is idejár a mai napig.



 
Back to content | Back to main menu